Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

Bevezetés

Károly3 pályakezdésétől az 1960-as évek végéig. Ez utóbbi időpont azért lett korszakhatár, mert ettől kezdve alapjaiban megváltozott a helyi művészeti közélet, új kihívások mentén és gyors ütemben alakult át a korábbi provinciális, természet közeli, emberléptékű kisváros és benne a festők élete.

A Szentendre és legendás festen erősen személyes hangvételét részben a megszólalók érintettsége, részben jómagam szerepvállalása magyarázza. Teltek felettem a hónapok, elmúlt egy év, elhagyott a második, a végéhez közeledett a harmadik is, s én egyre mélyebbre vágtam az ösvényt a kutatás dzsungelébe, többször is megszegve a befejezés magam elé tűzött határidejét. Bekövetkezett, ami várható volt: az „életre keltett” festők és kortársaik emlékezés-indái körbe fogtak, behálóztak, szembe kellett néznem a ténnyel, hogy már nem tudok, s nem is akarok szabadulni. Csábítás és varázslat foglya lettem. Sokszorosan átéltem, hogy ez a különleges művészvilág elmúltában is itt él, lüktet közöttünk, bárki bebocsátást nyerhet oda, nem kell hozzá más, csak őszinte érdeklődés, nyitott szív, szépre vágyó szem és egy kis reá szentelt idő.

„Mindig gyanús, ha egy festő írni kezd, írásban is rögzíti ars poeticáját vagy megírja életútját. Jogos az ellenérzés: a festő fessen - müvei megítélését hagyja a művészetkritikára és az utókorra.’4 Németh Lajos3 művészettörténész ezzel a sarkos megfogalmazással vezette be Csók István6 életrajzi könyvéhez írt elemző tanulmányát, majd így folytatta: „Mi késztet mégis egy festőt életútja megírására? Úgy érzi vajon, hogy müveiben nem tudta kifejezni magát? Mi készteti a gyakran önmarcangoló feltárulkozásra? Önigazolási kényszer vagy pedig művészi exhibicionizmus? A művészek ars poeticáját, önéletrajzi feljegyzéseit olvasva nemigen található általánosítható indok, minden esetben konkrét tényeken alapulhat csak a magyarázat. Ám bármilyen pszichikai indíték játszik is közre az ars poeticák és önéletírások létrejöttében, ezeknek az írásoknak művészettörténeti forrásértéke felbecsülhetetlen. Gyakran irodalmi szempontból is remekművek, vagy pedig épp azért, mert nem hivatásos írók írták, stílusuk gyakran ízesen egyéni, tele olyan fordulattal, amilyent a hivatásos írók nemigen mernek leírni.”7

Bálint Endre8 egyik írásában másként vélekedik a festők tollforgatásáról. „Olvastam, Csók István is könyvön dolgozik. Hála a festőknek, szép irodalma lesz a festészetnek minálunk. Végre beszámol az, akinek a legtöbb joga van a képről beszélni: a festő, az egyetlen, aki mértékadó, aki a legtöbbet szenvedi, és minden pillanatát érzi és látja a teremtésnek! Csak örülni tudunk, amikor az esztétikai, szorosabban a képzőművészeti esztétikai munkák hiányát pótolják a „Vallomások”, a küzdelmes életutak nyílt fölfedései. Festőink mostanában inkább írnak, mint festenek - úgy látszik, a gondolat diadalmaskodik mindenek felett.”9 10 Egy másik írásában Bálint Endre ráirányítja a figyelmet arra, hogy „[...] legkiválóbb festőink, mint Rippl- Rónai111, Vaszary", Kernstok'2, igénybe vették az írást is maguk kifejezésére, és legtöbbször a művészi szabadság érdekében.”li 12 13 14 15

Rippl-Rónai József az 1911-ben megjelent viszszaemlékezéseiben elmondja, hogy őt például mi késztette írásra. „Miért írok? Azért írok, mert beleugrattak. Néhány íróművész ugratott bele. Meglátták egy művészi dolgokról szóló tárcacikkemet s buzdítottak, írjam össze emlékeimet. Akárhogy írom, mindegy, az írás módja lényegtelen, de mégis talán legjobb, ha úgy írok, ahogy beszélni szoktam [...] Úgy írok le mindent, ahogy éppen eszembe jut. Nem szívesen, hisz’ jobb festeni, mint írni [...] Nem állítom, hogy ecset és toll ugyanegy kézbe egyszerre nem fogható, de festő eddig csak olyankor szokott tollhoz nyúlni, ha gyengepiktúráját kellett vele erősítgetnie. Festő írjon a pemzlijével!”u A fenti mondatokra kissé rácáfolva, visszaemlékezései bevezetőjének további részében már egészen más hangot üt meg: „[...] hiszem, hogy a magam művészi pályafutásáról szólva, hozzájárulhatok mások művészi mivoltáról alkotott vagy alakulóban lévő vélemények megállapításához s általában újabb művészeti kérdések tisztázásához, a köz javára, de legalább azok számára, kik a modern festészet újabb alakulásai iránt érdeklődnek. Művészek életviszonyainak ismeretéből sokszor helyes következtetések vonhatók a művészet lényegére.”1’' A művészek, s ezen belül a festők személyes indíttatású írásait tanulmányozva elmondható, hogy minden írótollat forgató festő kezét más és más motiváció mozgatta,

1 Ferenczy Károly, festő (Becs, 1862 - Budapest, 1917)

1 Csók István: Emlékezéseim. Budapest, 1990. 5. p.

5 Németh Lajos, művészettörténész (Budapest, 1929 - Budapest, 1991)

6 Csók István, festő (Sáregres, 1865 - Budapest, 1961)

7 Csók István: Emlékezéseim. Budapest, 1990. 5-6. p.

я Bálint Endre, festő (Budapest, 1914 - Budapest, 1986)

9 Bálint Endre: Hazugságok naplójából. Budapest, 1972.199-200. p.

10 Rippl-Rónai József, festő (Kaposvár, 1861 - Kaposvár, 1927)

11 Vaszaryjános, festő (Kaposvár, 1867 - Budapest, 1939)

12 Kernstok Károly, festő (Budapest, 1873 - Budapest, 1940)

13 Bálint Endre: Hazugságok naplójából. Budapest, 1972. 33- p.

14 Rippl-Rónai József emlékezései. Budapest, 1911- 5. p.

15 U. o. 6. p.

10 SZENTENDRE ÉS LEGENDÁS FESTŐI