Török Katalin: Szentendre és legendás festői. Memoárok, naplók, levelek, irodalmi feldolgozások, interjúk és műalkotások tükrében (Szentendre, 2013)

Telepen kívüliek a harmincas években

Valójában egy négyéves gyerek lelki tisztasága, örömre való képessége, életszeretete volt az övé, bár morálisan sem volt sokkal fejlettebb. Például Rippl-Rónai kiállításán mondja nekem:

Mennyi itt a hamis kép.- Honnan tudod? - kérdem tőle.- Hát én festettem - feleli rá.

Hogy élni tudjon és éhen ne haljon, rendkívüli módon kellett ismernie az embereket és az életet. A legnagyobb nyomort is könnyen viselte, viszont egyszer, már öregen, azt mondta nekem, hogy soha az életben meg nem erőltette magát, és nem fogja ezután sem. Nagy kár volt, mert az ő generációjában senkinek nem volt olyan színérzéke, mint neki. Rajzolni viszont nem tanult meg olyan alaposan, ehhez meg kellett volna erőltetnie magát. Mint a gyerekek - nem szeretett megszenvedni semmiért.

Engem még lánykoromban Csaba510 vitt el hozzá; addig olyan nyomort, mint az ő fűtetlen, piszkos műtermében, sohasem láttam. Aztán visszaadta a vizitet, nálam modellt is állt, meg be is volt fűtve. ’Nagyszerű - mondta , ide jövök dolgozni.’Jött is. Viki volt a modellünk, a későbbi Derkovicsné511, akkor tizenhét éves, nagyon aranyos lány. Rudi már kiállító művész én még tanuló, így ő állította be a modellt. De nem dolgoztunk sokat. Rudi lelkesedett a modell mozdulatáért, de fél óra múlva megunta és megfordította.

Modellre a bátyámtól kaptam pénzt, aki főhadnagyi zsoldját nem tudta jobb célra fordítani. Ebből Rudi ellopott egy kicsit, mondván, hogy én nem tudok ennyi pénzre vigyázni, átvette tőlem, aztán kevesebbet adott vissza, buzgón állítván; hogy csak ennyi volt. Én igyekeztem elhinni, mert nem szeretem szégyellni magam, és hamar elfelejtettem. Nem így Rudi, aki még öregkorunkban is emlegette, hogy én hülye vagyok, és nem tudok a pénzre vigyázni.

Mindenki szerette, de senki nem respektálta, ami nagyon fájt neki. Kardos felesége volt, energikus családanya, két gyereke, ezeket taníttatta. Mint maga mondta, hogy őket eltartsa, ahhoz fejre kellett tudni állni. Bele is rokkant szegény, szívinfarktust kapott. A szíve vitte el, kettős értelemben is, mert öregkorára tett szert egy titkos szerelemre, egy szép űri hölgy személyében. Találkáról térve hazafelé, az úton lett rosszul, és meghalt egy negyedóra alatt. Az utolsó bohém ment el vele, írták a lapok. Báját, kedvességét sokan siratták. Hogy egy vérbeli művészt veszítettünk, azt kevesen vet510 Perlrott Csaba Vilmos

511 Derkovits Gyula festő felesége

ték észre. Nem is sok kép maradt utána, a gyerekei szerte a világba elvitték a legtöbbet. Alig van nyoma egy-két vidéki múzeumban meg a Nemzeti Galéria raktárában.”-’12

A Fény város festője

Bolmányi Ferenc második felesége biztatásának engedve - utazzon el valahova, ahol nem kötik a konvenciók, ahol csak álmai és elképzelései szerint festhet - talált rá Szentendrére 1927-ben.

„A város varázsa annyira hatott rám, hogy ettől kezdve gyakran megfordultam ott. Festettem is néhány képet girbegurba utcáiról. 1934 nyarán a pismányi domboldalban béreltem műtermet’, amiről kiderült, hogy előzőleg kecske ólnak hasz-Bolmányi Ferenc: Önarckép, 1924

Olaj, vászon, 66 X55 cm \ Magántulajdon

nálták. Nagy buzgalommal láttam munkának, de sajnos a kipusztíthatatlan bolhák lehetetlenné tették a helyzetemet. Mégis, ebben a kis vályoghelyiségben kezdtem el a Fényváros ciklusom festését, amely munkásságom egyik fontos állomása volt.

Meditálásomban eljutottam a ’Fény Isten’ megjelenítéséhez, akit nem testiségében, figurálisán éreztem. A festészet primér szerepének viszonyla-512 Gráber Margit: Emlékezések könyve. Budapest, 1991- 29-30. p.

TELEPEN KÍVÜLIEK A HARMINCAS ÉVEKBEN 107