Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
a megszokott eszményektől és ideáktól elszakadó alkotó szándékok, alkotói magatartások, műalakítási gyakorlatok, művészeti produktumok. Mint a Stúdió kezdeti évtizedeinek művészeti tevékenységére és alkotói világára, a közelmúlt és napjaink Stúdió-jelenségvilágára is a stílusok pluralizmusa jellemző, amely egységben rendkívül sokszínű összképet teremt a művészeti ágazatok, a műformák, a műfajok, a technikai kivitelezés, az anyagok, a médiumok változatossága és variabilitása. Az évtizedek elmúltával nemcsak a művészetföldrajzi környezet, hanem maga a művészet is gyökeresen átalakult: áramlatok, törekvések, tendenciák és trendek sorozata zúgott végig a magyar művészeten is - hol felületi, hol mélyebb nyomokat hagyva művészeti ágak, műfajok, műformák formálódtak és alakultak át, keveredtek, olvadtak össze, új technikák, új médiumok (új közegek és matériák), új dimenziók kapcsolódtak be - régi lehetőségeket lezárva, új esélyeket nyitva - a műteremtés és a művészeti közvetítés folyamataiba. A beszűkülések és a bővülések jelensége a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjainak alkotásai által körvonalazódó művészeti jelenségben is megfigyelhető (volt): a kép, a grafika, a szobor mellett kezdetektől fontos szerepe volt a képtárgyaknak, az objekteknek, a talált tárgyaknak, az installációnak, az akcióknak és performanszoknak, a zenei-, irodalmi- és mozgókép-produkcióknak, amelyek mellé az 1990-es évektől a fotó, a számítógépes print, a videó-munka csatlakozott. De a domináns mégiscsak a kép maradt. A hagyományos kép: a keretbe foglalt, a fal síkja elé függesztett, sík, vagy a grafikai eszközökkel papírra rögzített, alapvetően rajzi eszközökkel előadott, hagyományos grafikai kompozíció. Az elmúlt négy étvizedben számos kísérlet történt a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió lényegének, művészeti jelentőségének megfogalmazására, a társaság művészeti törekvéseit jellemző általános jegyek meghatározására. Valószínűleg ez a 2013- as tárlat sem teremti meg a végleges konklúziók megvonásának lehetőségét - sőt, minden bizonnyal még szövevényesebb lesz az összkép, mint korábban volt. A 2002-es, a budapesti Műcsarnokban megrendezett, a harmincéves történetet összefoglaló tárlat műsorfüzetében volt olvasható Novotny Tihamér összefoglaló jellemzése: „A szentendrei VLS különös szerepet vívott ki magának a magyarországi neoavantgárd szemléletű képzőművészeti csoportosulások körében és rangsorában. Az autodidakta létformából fakadó ’gerillaöntudat’ és szabadságközpontúság, az ’új-romantikus’ egyéniségkultusz és szenvedélyesség, a merész spontaneitással párosuló rögtönzési kedv és játékosság, a neodadaista ízű botránykavarás és szókimondás, a szürrealista, expresszív, konstruktív és neoprimitivista alkotási módszerek, a rock-new-wave-punk kultúra, illetve a szentendrei progresszív hagyományok újragondolása éppúgy hozzátartoztak és tartoznak tevékenységi körükhöz, mint világszemléletükhöz a képi és fogalmi abszurditás, a ’másfajta realizmusok’, a társadalmi groteszk és irónia vagy a kreatív túlélési technikák és magatartásformák.” Most, 2013 őszén mindehhez még azt fűzhetnénk hozzá, hogy e sok stiláris jegy, stílusáramlat mellé felsorakozott még egy: a klasszicizmusé, illetve a klasszicizálódásé: a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió művészeti vívmányainak és leleményeinek, stílusjegyeinek nyomatékos, erőteljes művészettörténetbe illesztése révén. Sok oka van annak, hogy Bernáth(y) Sándor 2013-ban már nem festheti meg (újra) az 1973- ban festett Szentendrei lószar (olaj, vászon, 95x100 cm) című képét. 9
