Wehner Tibor - Bodonyi Emőke (szerk.): Miafene. 40 éves a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió (Szentendre, 2013)
Szentendre, a meghitt, bensőséges atmoszférájával, emberléptékű környezetével és festői távlataival, a Dunával és architektúrájával korábban oly intenzíven alkotásra inspiráló, majd a fiataloknak otthont, alkotó- és életteret adó, az oly jelentős XX. századi művészeti hagyományaival felvértezett „festők városa” időközben egész évben üzemelő zsibvásárra alakult. S mindamellett, hogy Szentendre a festők városa, Szentendre a grafikusok városa, valamint Szentendre a szobrászok városa, az installátorok városa, a térberendezők városa, a fotósok városa, a médiaművészek városa, az akcióművészek városa, a performerek városa, a nehézzene és a halálzene városa, Szentendre a Kovács Margit Múzeumra alapozott turistahadjáratok bazárainak városa. A kisváros monumentális turistacsalogató, kereskedelmi (sátor- és bódé) egységeivel és a normális utcai közlekedést lehetetlenné tevő, kitelepülő vendéglátóhelyeivel a gyors, nagy tömegek áteresztésére koncentráló és közben fogyasztásra, vásárlásra ösztönző turisztikai centrum, amelyben (a szentendrei idegen test Kovács Margit kerámia-múzeumon túlmenően) a művészet periférikus, nem túlságosan lényeges tényező. (A kis önálló emlékmúzeumok az év nagy részében zárva vannak, vagy ha kinyitnak, akkor is konganak az ürességtől, a Régi Művésztelep újonnan megnyitott, modern galériájának eredetileg tágas, a magyarországi kiállító intézmények rendszerében kivételesen szép tereit máris barbár módon szétszabdaltáklefalazták, s a „nagy, átfogó” szentendrei művészeti múzeum megnyitására is 2013-ig kellett várnunk. A MűvészetMalom befejezetlen története egy külön, hosszú /végtelen/történet.) Ezek a művészeket Szentendrétől elidegenítő tendenciák is közrejátszottak abban, hogy a Szentendrei Vajda Lajos Stúdió tagjai közül ma már sokan nem szentendreiek. Élet- és alkotóterük inkább New York, Budapest, Győr, Sárospatak, Szirmabesenyő, Mezőszemere, Pomáz, Érd, Szabadszállás, Pilisszentkereszt. Míg korábban a Vajda Lajos Stúdió létezésében alapvető meghatározó volt a közös Szentendre-élmény, a mágikus és mágneses Szentendre-vonzás, az ezredforduló éveire ez mintha átfordult volna ellenkezőjébe: a Szentendre-taszításba. A Szamárhegy fennsíkján és a Templomdomb alatti sikátorokban egykor állványaikat felállító festők, és Vajda Lajos, Korniss Dezső és Barcsay Jenő után tehát valami végérvényesen megváltozott, illetve minden alapjaiban változott meg. De megmaradt, vagy 1990 után újjászületett talán valami látszatszabadság. Vajda Lajos az 1930-as években úgy fogalmazott, hogy „Abból indulunk ki, hogy tradíciók nélkül nem lehet semmit sem csinálni, s ez a magyar körülmények között csak a magyar népművészet lehet.” És Bartókra és Kodályra hivatkozott, és arra, hogy Magyarország hidat képez Kelet és Nyugat, Észak és Dél között. A 2000-es években nehéz lenne érvényesnek tűnő, jelentőségében hasonló teóriát kidolgozni és megvalósítani: a fogalmak, a példák, az eszmények tovatűntek vagy használhatatlanokká váltak: népművészet?, égtájakat összekötő Magyarország-híd?, ugyan, miről beszélünk? Súlyos évtizedek kemény, globalizált történései mosták el, sodorták el az ideákat, napjaink művészetének történetében az a legnagyobb szenzáció, ha egy magyar művész alkotása megjelenik valamelyik külföldi műkereskedelmi vásár árukínálatában. A Szentendrei Vajda Lajos Stúdió fénytörésében a negyven, vagy harminc, vagy húsz évvel ezelőtti és a mai Szentendrére pillantva egyetlen változatlan tényezőre bukkanhatunk: a Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyre, amely mint korábban, napjainkban is sorozatban rendezi meg a Stúdió tagjainak, illetve a Stúdióval rokonszenvező művészek kiállításait. Azonban ebben a térben is vannak elmozdulások: korábban gyakrabban zajlottak itt akciók, performanszok, a stúdió tagjainak és a meghívott művészek alkotásait felvonultató, komoly szakmai érdeklődést indukáló közös tematikus tárlatok, mint napjainkban. 7
