Majorossy Judit: "A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz…"Merániai Gertrúd emlékezete, 1213 - 2013. Történeti vándorkiállítás kiállításvezető - A Ferenczy Múzeum kiadványai, D. sorozat: Múzeumi füzetek - Kiállításvezetők 4. (Szentendre, 2013)
Gertrőd királyné családi háttere
III. Ince pápa (1198-1216) a még ekkor is túlságosan fiatal - nagyjából 25 éves - és ebből következően az érseki hivatalhoz szükséges kánonjogi ismereteknek teljesen híján levő Bertoldot kizárólag II. András király kifejezett kérésére volt hajlandó kalocsai érsekké emelni (1207-1218). Az immár főpapi székbe felkapaszkodott Andechs-sarj szinte azonnal el is hagyta azt, és Vicenzába távozott azzal az ürüggyel, hogy tanuljon. A pápa erélyes fellépése nyomán azonban végül visszatért a Magyar Királyságba. A következő évtized igen mozgalmasnak bizonyult Bertold számára. Egyik fő célkitűzése az volt, hogy az elődei alatt megindult törekvést folytatva az Esztergomi Érsekséggel legalábbis egyenrangúvá tegye saját főegyházmegyéjét. 1212-ben például egy olyan egyezségtervezet született - bár azt a pápa végül nem erősítette meg -, amely bizonyos feltételek mellett megosztotta volna a királykoronázás és a dinasztia egyházi szolgálatát a két érsek, illetve a többi magyarországi püspök között. Sőt, Bertold erőteljesen támogatta a Német Lovagrend Magyar Királyságbeli megtelepedését (1211-1225), valamint az erdélyi szászok önálló - természetesen az ő érseki joghatósága alá rendelt - egyházának létrehozását is. E mellett a magyar udvarban magas világi méltóságokat is viselt, horvát-dalmát bán (1209-1212), majd erdélyi vajda (1212-1213) volt. A Gertrúd elleni merényletet szerencsésen túlélte, rövid időre a királyné kincseivel külföldre menekült. Bár II. András hívására végül visszatért, a magyar politikában már nem igazán játszott szerepet, leszámítva, hogy egy ideig a gyermek IV. Béla nevelőjeként tevékenykedett. 1218-ban hagyta el végleg a királyságot, ekkor került az aquileiai pátriárkái tisztségbe, melyet élete végéig betöltött. A Magyar Királysággal ezt követően már csak két alkalommal került kapcsolatba: a tatárjárás idején részt vett a környező osztrák tartományok védelmében, 1245-ben pedig IV. Ince pápa (1243-1254) azzal bízta meg, hogy a német és magyar területek védelmére hirdessen keresztes hadjáratot. Élete Aquileiában sem volt kevésbé mentes a fordulatoktól. Többször fellépett II. Frigyes német-római császár (1215-1250) ellen, leginkább a családja, különösen testvérei, Ekbert bambergi püspök és Ottó isztriai őrgróf érdekében. Többször vált feszültté a viszonya a helyi nemességgel, így egy alkalommal még a székhelyét is át kellett helyeznie a közeli Udinébe. 1251. május 23-án hunyt el Aquileiában. A szentéletű lengyel feleség: (Szent) Hedvig sziléziai hercegné IV. Bertold legidősebb lánya, Hedvig (1174 körül-1243. október 15.) a kitzingeni bencés apátságban nevelkedett, ahol később a család másik, talán legifjabb leánygyermeke, Mechtild (11254) lett az apátnő. Hedviget aztán tizenkét éves korában a sziléziai herceg fiához, I. (Szakállas) Henrikhez (1165 körül-1238) adták feleségül. A lengyel belháborúkban elesett a férje (1238), majd amikor a sziléziai területre betörő tatárok a fiát is megölték (1241) özvegyként visszavonult az általa 19
