Kopin Katalin (szerk.): Test objektív. A test reprezentációja a kortárs művészetben - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 5. (Szentendre, 2013)

A nemzetközi színtéren a kilencvenes éveket az identitás kérdések mellett a testpolitika határozta meg. „A test központi kategóriává vált úgy a tudományban, mint a kulturális életben...Való igaz, hogy Nyugaton a társadalmi bizonytalanságok időszakában mindenkor kulcstémává lépett elő a test.” - írja Bodyscope című könyve (1995) bevezetésében Nicholas Mirzoeff. A test felbukkanását az ezredvégen jellegzetesen posztmodern jelenségnek tekinti, amennyiben az eltér a tökéletes, szép emberi test, az integráns és univerzális testkép utópiájától, s a tökéletlen, öregedő és romlandó, esendő testet és testrészleteket, a sokféle (időben és térben nagy variációt mutató) testi identitást, a „devianciákat”, s „mutációkat” tárja elő; mindazt, ami a reneszánsz óta érvényben lévő, s a felvilágosodás által kanonizált utópisztikus testképnek áldozatul esett. A szemléletváltást a testre vonatkozó képzetek, ismeretek és módszerek új orvosi technológiáival (szervátültetés, plasztikai sebészet, biogenetika, génsebészet stb.), a komputer-világ, s a virtuális valóság által megváltozott test-fogalommal, továbbá a nemi identitás bevett normáitól eltérő csoportok társadalmi aktivizálódásával, s az AIDS-szel hozza összefüggésbe.

A túlontúl átpolitizált és a modernista-formalista szemléletben megtapadt hazai kontextus a művészeti gyakorlat és a kritikai reflexiók vonatkozásában egyaránt felkészületlen illetve elutasító volt a kortárs nemzetközi, elméleti és művészeti diszkurzus befogadására és értelmezésére. Úgy tűnt, hogy a klasszikus művészeti hagyományban gyökerező idealizáló-esztétizáló, a testet zárt, tökéletes univerzumként tételező, azt egységben látó s kívülről szemlélő mimetikus testábrázolástól való eltávolodás, vagyis a testnek metaforikus illetve fragmentált, a határok, polaritások elvesztésének, a dezintegrálódás eszközeként való dekonstruktív használata érintetlenül hagyta a hazai művésztársadalmat.

Konszenzus uralkodik azon a téren, hogy a test új szemléletű képzőművészeti megjelenítéséhez a nemzetköri színtéren a női akt és a szexualitás történeti reprenzentációjának feminista kritikai analízise nagyban hozzájárult. Minthogy a hetvenes évek művészei a nemi identitást a testi, biológiai különbségekkel kapcsolták össze, eredendő, „esszenciális”, genetikusán kódolt közös női jegyekben (sisterhood), ellentéteken nyugvó bináris rendszerben, s rögzített nemi polaritásokban gondolkodtak. A test munkáik középpontjában állt, mert azon keresztül a korábban visszaszorított, ill. degradált „speciális” női minőségeket, érzékelést, életélményeket, tapasztalatokat kifejezésre lehetett juttatni. Azonosultak továbbá azokkal a társadalmi nemi megfeleltetésekkel is, melyekben a nő a természettel (szemben a kultúrával), a testtel (szemben a szellemmel), az ösztönössel (szemben a tudatossal), az érzelmivel (szemben a racionálissal), a kaotikussal (szemben a megformálttal) kapcsolódott össze. A korábbi alárendelt pozícióval szemben ünnepelték, idealizálták ezeket a jegyeket (Judy Chicago, Miriam Shapiro és mások). A következő évtized női művészeinek szemléletében már nem váltak ketté a biológiai nemek (sex) és a társadalmi nemi szerepek (gender), hanem mindenestül társadalmi

c

a>

UD

'0)

<V

N

S(U

>

Оe

i/i

a>

c

a;

>о

c

<D

ГТЗ

(O

и

c

a»

N<u

s—

Q.

0»

“O

Ш

l/l

CD

<

СО

ai

D

<

6

évek magyar