Mazányi Judit (szerk.): Egy aranykor modern mesterei. A Ferenczy család művészete - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 1. (Szentendre, 2013)
VI. terem: Remekművek az elárvult művészet korában. Ferenczy Béni és Noémi művészete az 1940-es és 1950-es években
VI. TEREM ROOM 6 REMEKMŰVEK AZ ELÁRVULT MŰVÉSZET KORÁBAN Ferenczy Béni és Ferenczy Noémi művészete az 1940-es és 1950-es években A végső kataklizma előtt, a háborús évek nehézségei közepette a műpártoló tevékenység jelentősen viszszaszorult, a megbízások hiánya különösen Noémit sújtotta. Csökkentek a kiállítási lehetőségek, és az egyre kevesebb bemutatóra is kisebb figyelem irányult. Mindez a megérdemelt beérkezés éveit keserítette meg. Az egyre sivárabb világban az ikrek személyes ellentétekből fakadó eltávolodása Bénit is, de még inkább Noémit mélyen érintette. Különös, furcsa véletlen, hogy mindhárom Ferenczy-testvér műtermét jelentős károk érték Budapest 1944-es ostromakor. Béni és Valér számos műve mellett Ferenczy Károly hagyatékban maradt több festménye pusztult el, Noémi pedig a munkaeszközeit vesztette el. A háborút követően mindannyiuknak újra kellett teremteniük az egzisztenciájukat. Valérnak ez már nem sikerült. Az ikrek váltakozó szerencsével élték át a következő évtizedet: a néhány hivatalos megbízás ellenére sokszor szinte nyomorogtak. A koalíciós évek inkább Béninek kedveztek, 1946-ban ugyanis kinevezték a Képzőművészeti Főiskola tanárának. 1946 végén Noémi ment rövid időre Svájcba, majd 1947-ben Béni töltött ott néhány hetet egy római kirándulással egybekötve. 1948-ban mindketten elsők között kaptak Kossuth-díjat. Bénit azonban a születő szocreál már nem tudta elfogadni: 1949 őszén felmentették tanári állásából. Noémi ugyanakkor 1950-ben kapott felkérést az Iparművészeti Főiskola gobelin-tanszéknek megszervezésére, bár tanári pályafutása korántsem volt zavartalan, és 1956-os nyugdíjazását alig másfél évvel élte túl. Béni 1956 novemberében agyembólia következtében megbénult. Utolsó éveiben a betegséggel küzdve bal kézzel rajzolt és mintázta plasztikáit. A történelmi sorsfordulók viharos eseményei ellenére az ikrek művészetében nincs látható törés. Mindketten a megkezdett irányban haladtak tovább, és csak néhány vonás jelezte zaklatott élményeiket. Ferenczy Noéminak a háború idején megformált, útra kelő, vagy úton lévő magányos vándorai áttételesen az ismeretlentől való szorongás megtestesítői. A témasor első darabja a Kis vándor (1939-1940 /Kát. sz. 73/), amelynél a képkivágás úgy metszi félbe az emberalakot, hogy érezzük, mindjárt mellettünk halad el. Nem sejtjük, merről jött, és hová tart. Ez Noémi korábbi, munkájukat végző, szinte monumentummá emelkedett alakjaihoz képest a ritmikusan csoportosított fás háttér ellenére nyugtalanságot közvetít. A Nagy vándor (1943) - amelynek gobelinje elveszett Budapest ostroma alatt - a nézőnek háttal álló, egész képmezőt betöltő, tarisznyás alakja most indul útra a narancsos vörösben izzó, kopár dombok felé. A karton bordűrjén megjelenő házacskák és apró templom az elveszett otthon újra megtalálásának szándékáról vall. Hasonlóan magányos az Erdő (1942-1943 /Kát. sz. 75/) című kárpit hatalmas fái mellett eltörpülő, vándorbotot ragadó pásztora, aki éppen az adott pillanatban lép rá a ki tudja merre vezető útra. Ferenczy Béni ugyanebben az időben felkérésre, vagy megrendelésre készített portrék mellett elsősorban a megtartó erőt jelképező vaskos és erőteljes leányalakokat és asszonyokat mintázott. A háborús hétköznapok csupán a rajzain jelentek meg. A háború végéről egy 1945-ben készült torzó, az Álló női akt, valamint egy örömteli mozdulatot megformáló Evokáció című szobor tudósít. Noémi háború utáni első, Rügyező fa {Köztársaság fája, 1946 /Kát. sz. 77/) című kárpitján visszatér a tevékenykedő, monumentálisán megfogalmazott figurához. Reménnyel teli, kékruhás asszonya gondosan ápolja az új életre kelő gyümölcsfát. Az évtized második felében azonban új elemként jelent meg nála a szimbólumalkotás jellegének változása. Míg korábban a tevékenységek önmaguk ideáit szimbolizálták, addig az ekkoriban készült művein a tevékenykedő figurák a kor követelményeinek megfelelően, egyetemes fogalmak illusztrációivá, illetve allegóriáivá váltak, mint ahogyan az a korábbi Szent 37
