Mazányi Judit (szerk.): Egy aranykor modern mesterei. A Ferenczy család művészete - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 1. (Szentendre, 2013)

V. terem: Egyéni hang a monumentalitás jegyében. Ferenczy Béni és Noémi művészete az 1920-as és az 0930-as években

Az 1920-as évek elején Ferenczy Noémi tervein, kartonjain és gobelinjein feltűnt egy naív egyszerűséggel megfogalmazott, dolgozó emberalak, amely aztán egyre jelentősebb helyet vívott ki magának a későbbi kárpitokon. Ez a figuratípus jelent meg az Ébresztés (1926-1927 /Kát. sz. 58, 59/) című gobelin, illetve karton két nőalakjában. Amellett, hogy ez esetben a terv és a kivitelezett mű eltéréseit összevethetjük, egyúttal tanulmányozhatjuk a művész perspektívát elvető, a kárpit síkszerűségét hangsúlyozó térfelfogását is. Továbbra is születtek a korábbi kompozíciókkal rokonságot mutató művek (Fej virágok között, 1931 /Kát. sz. 60/), de velük párhuzamosan a munkálkodó emberi alak egyre több kartonjának és kárpitjának vált a meghatározó témájává. Noémi, Bénivel ellentétben, töretlenül hitt a munka köré szerveződő, kollektív társadalom teremtőerejében. Műveiből ítélve a preraffaelitákéhoz hasonló felfogással, szinte szakrális tevékenységnek tekintette a munkát. Elképzelése szerint a parasztember (Kaszás paraszt, 1927 /Kát. sz. 57/), a kőműves (Kőműves, 1933 /Kát. sz. 61/), a tetőfedő (Zsindelyező, 1934 /Kát. sz. 62/) munkájának egyaránt a közösség életének felvirágoztatását kell szolgálnia.

A kissé esetlen, egyszerre vaskos és anyagtalan, minden egyéni karaktervonást nélkülöző, már-már nemtelennek tűnő, munkájukat végző monumentális figurák betöltik a képteret. Hátterükben a korábbi dús vegetációt a természet emblematikusan megfogalmazott jelei váltják fel. Figuráinak nincs viszonya a munkához, nem örülnek neki, nem szenvednek tőle, egyszerűen az emberi létezés alapvető formájaként élik meg. Emberi mivoltuk legfontosabb jellemzője a hasznos tevékenykedés. Az emberi dolgok mértékévé, a közösséget teremtő erővé felmagasztosított munka az utópisztikus-kommunisztikus eszmény sarkalatos pontja, gondoljunk csak Kassák Lajos hasonló hitvallására. A művészi alkotás is csak egy a számos tevékenység közül, ahogyan azt az ars poetica-ként is felfogható Múzsa című gobelinje hirdeti.

Ennek az önmagára találásnak stiláris következményei is lettek. A kartonok és a gobelinek színei melegebbekké és visszafogottabbakká váltak, utóbbiak belülről sugárzó tüzüket nem intenzitásuk fokozásának, hanem a finom árnyalatok megsokasodásának köszönhetik. A formák tovább egyszerűsödtek, a korábbi organikus stilizálást konstruktív stilizálás váltotta fel. A motívumok sokszor monoton ritmusa a tevékenység időtlenségének, egyben meg-megújuló ismétlődésének képzetét fokozza.

Ezeken az ideákon túl Noémit művészi megfontolások vezérelték abban, hogy maga szőtte kárpitjait. Korán reggel ült szövőszéke mellé, és késő estig dolgozott. Aszkétikus életmódjával hitelesítette fenti világszemléletének ideáit. A művész saját, senki mással össze nem téveszthető stílusa töretlenül élt egészen az 1950-es évek elejéig.

Az ikrek művészetében megjelenő monumentális figurák stiláris vonásai párhuzamba állíthatóak az 1920-as évek magyar és európai művészetében jelentkező klasszicizáló tendenciák jegyében fogant alkotásokkal.

Ferenczy Béni külföldön töltött éveiben készült számos alkotása lappang, elkallódott, vagy külföldi magántulajdonba került. Míg az 1920-as évek végétől az 1930-as évek közepéig szobrászati stílusának változása nehezebben követhető, addig az évtized közepétől kezdődően számos munkáját őrzik magyar köz- és magánygyűjtemények.

Témaválasztásban alig történt változás: a portrék mellett (A művész felesége, 1936 /Kát. sz. 51/) nyúlánk fiúcskákat (Álló fiú, Miklós, 1937 /Kát. sz. 54/) és érett - sokszor Michelangelo Szibilláit idéző - rendíthetetlen nyugalmú asszonyalakokat mintázott. „A szobrászat örök témája" - mint írja - „mindig az ember. Az ember, mint élő és érző lény. Ahogy áll, ül vagy fekszik. Sokkal több témája a szobrászatnak nincsen." Ez a megfogalmazás teljes mértékben összecseng Ferenczy Károly művészi elveivel, aki művészetében a narratív valamint az illusztratív elemek visszaszorítására, és a képi motívumok harmonikus egyensúlyának megteremtésére törekedett. Ezek szerint a műtárgy nem lehet múlandó események célzatos rögzítése, csak a létezésnek esetleges momentumokon túlemelkedő, és az ember által uralt pillanatainak megörökítése. A szobrászatban ennek az elvnek a megvalósítását segítette az évezredes hagyományokra visszatekintő, kontraposztra épülő tömegformálás, melynek lényege a mozgásban ábrázolt emberi test ellentétes irányú mozdulataiból, és az ebből eredő aszimmetrikus tömegekből kialakított dinamikus, a feszültségeket megőrző egyensúly megteremtése. Ezt az ókori görögöktől örökölt, alapvető elvet Ferenczy Béni - az általa tisztelt Aristide Maillolhoz (1861-1944) hasonlóan - szobrászatéban nem utánozni akarta, hanem folyamatosan újragondolni. Valóban kifogyhatatlan invencióval közelített hozzá, úgy, hogy közben a mozdulatok az emberi érzelmek széles skáláját is felvonultatták. A szeretet, a gyengédség, a meditativ elmélyedés, vagy pusztán a létezés öröme megannyi érvényes megfogalmazást nyert plasztikáin. Többek között ez az oka annak, hogy egy-egy tisztán művészi probléma sokszor évtizedeken át foglalkoztatta, az ötlet felmerülésétől a megvalósításig akár évtizedek is eltelhettek.

34