Mazányi Judit (szerk.): Egy aranykor modern mesterei. A Ferenczy család művészete - Ferenczy Múzeum kiadványai, C. sorozat: Katalógusok 1. (Szentendre, 2013)

IV. terem: Az útkeresés évei. Ferenczy Béni és Noémi pályájának indulása

melynek organikus sziluettje még a szecesszió hatására utal. Az útkeresés korszakából fennmaradt szobrai azonban sem Bourdelle, sem Archipenko tanításainak erőteljes befolyását nem tükrözik vissza, inkább a klasszikus örökség értő elsajátításáról tanúskodnak.

A Táncos című (1916 /Kát. sz. 39/) nagyméretű hársfaszobra több szempontból is eltér az említett művészek alkotásaitól. A Herkulest idéző, csupa izom férfialak a tánc koreográfiájának engedelmeskedő, mesterkélt mozdulata ellentmond a klasszikus hagyomány nyugalmi állapotot tükröző kontraposztjának. A figura sokat köszönhet Ferenczy Károly birkózókat ábrázoló képeinek, valamint a korabeli, megújulását kereső táncművészetnek.

Az I. világháború tragikus eseményei a Ferenczy családot sem kímélték: egy időre Nagybánya elhagyására kényszerültek. A fivéreknek katonai behívótól kellett tartaniuk. Valér végül elkerülte a katonaságot, míg Béni polgári szolgálatot teljesített egy ragálykórházban, Molnoson. A zűrzavaros világ reájuk nehezedő terheit tovább növelte édesapjuk egyre súlyosbodó betegsége, majd 1917 tavaszán bekövetkező halála.

Béni szociális érzékenysége már korán megnyilatkozott, ő vált a család lázadójává. Károly ezért is becézte kisebbik fiát - tréfásan az orosz anarchistákra utalva - Röstropcsinnak, és több esetben megfedte türelmetlenségéért, a polgári szokásokat elutasító nézeteiért, melyek kezdetben a vallási fanatizmus irányába mutattak. Hivatását megtalálva ezzel párhuzamosan zajlott Noémi öntudatra ébredése is, aki a polgári társadalom nőkre osztott szerepét kérdőjelezte meg. így nem véletlen, hogy apjuk halálát követően Béni és Noémi egyaránt feltűntek a társadalmi együttélés új útjait kereső, fiatal értelmiségiekből verbuválódott Vasárnapi Kör rendezvényein. A vezető szerepet játszó Lukács György és Balázs Béla mellett több fiatal művészettörténész és esztéta is részt vett a radikális polgári kör vitaestjein. A Ferenczy ikrek itt találkozhattak először Fülep Lajossal, Tolnay Károllyal, Wilde Jánossal. Utóbbi kettővel ekkor kezdődött életre szóló barátságuk. Wilde Jánost (1918 /Kát. sz. 40/), a londoni egyetem későbbi híres reneszánsz kutatóját Béni meg is mintázta. A szabályos arcvonásokkal rendelkező fiatal férfi portréján a szobrász a görög szépségeszmény és a sziklaszilárd belső elhatározásról valló, individuális vonások kiegyensúlyozására törekedett. A felgyorsuló történelmi események hatására radikalizálódó kör tagjai szinte valamennyien szerepet vállaltak az 1919-es Tanácsköztársaság Művészeti Direktóriumának munkájában. Béni a szobrász szakosztály választott küldöttje lett, Noémit a gödöllői szövőműhely vezetésével bízták meg. Míg Noémi ebben az időszakban nem igazán tudott dolgozni, addig Béninek több fontos műve született meg ebben az időszakban, köztük a közel életnagyságú Fiatal férfi (1919 /Kát. sz. 43/) feketére festett faszobra. A Kernstok Károly vízparti lovasaival rokon felfogásban faragott, kamaszkorát éppen elhagyó, nyurga termetű férfi erősen jobbra billenő feje, karjának enyhén feszülő tartása, lépésről árulkodó lába olyan, mintha a művész az ébredés utáni pillanatok mozdulatait rögzítette volna. A modernebb figurafelfogás azonban nem akadályoztaa meg Bénit a klasszikus arányok megőrzésében.

A forradalmi eseményekben való részvétel alapvetően meghatározta az ikrek további sorsát és pályafutását. 1920-ban Nagybányára visszatérve közreműködtek a romániai általános munkássztrájk előkészítésében. Ennek leverése után a testvérek útja szétvált: Noémi Erdélyben maradt, Béni Bécsbe emigrált.

A bibliai témák fogódzóit elhagyva ekkor születtek meg Ferenczy Noémi szimbolikus kompozíciói, ahol sejtelmes, felfejthetetlen, szavakban alig megragadható a történetek szereplőinek egymás közötti kapcsolata. A Kompozíció című (feltehetően Hero és Leander témájú, 1910-es évekbeli /Kát. sz. 45/) karton rejtélyes színpadi jelenetnek tűnik, amelyet két lombtalan fa tövében ülő nő fog közre. A tér, vagy színpad közepén, a sárga mezőn mezítelen nő nyúlik el, előtte hátat fordítva ül egy zöld köpenyes figura. Talán az évszakok dramatikus megszemélyesítéséről lehet szó. A felfokozott színvilág a poszt-impreszszionizmus gauguini vonalával állítható párhuzamba. A változás előszele a Pihenők című (1922 /Kát. sz. 46/) kartonon érinti meg a szemlélőt. A pre-raffaeliták szépségeszményét megkésetten felidéző két nőalak kapcsolata, a mozdulatukból eredő halk bánat ellenére már nélkülözi a nyugtalanító megnevezhetetlenséget. Az alakok a vöröses, kopár dombok előtt kirajzolódó, törékeny testükkel monumentálisán töltik ki a képmezőt. Ez a megoldás Noémi következő korszakának a sajátosságává vált.

30