Szvmcsek Ferenc: Salgótarjáni új almanach 2. (Salgótarján, 2002)

I. TRADÍCIÓ ÉS KULTÚRA - Feld István: A salgói vár történetének és építésének korszakai

szerkezet kitöltő elemeiként tudtunk csak értelmezni. Nem kizárt, hogy egy ilyen módon megépített teljes szint zuhant - vagy a felső toronyból vagy az alsóvár északi szárnyából - a nagy ciszterna nyugati oldala mellé. Itt ugyanis kőfalak nem is kerültek elő, bár természetesen egy teljes egészében favázas épület is elképzelhető. Nem világos azonban, hogy ez az ún. Fachwerk-szerkezet melyre ma főleg Németországból ismerünk példákat - még az esetleges Derencsényi-építkezésekből származhat-e, esetleg mint egy újabb, második emelet, vagy már inkább a török foglalókhoz köthető, mint egy rájuk jellemző, speciális építési mód. A külső várkapu melletti, őrségépületnek tartott építmény belső terében előkerült, hasonló módon tapasztott kemenceszerkezet mindenesetre már inkább a vár új uraira tűnik jellemzőnek. Ugyanígy nem kizárt, hogy ők készítették azt a várral híddal összekötött fából épült kis őrtornyot is, melyre már csak a kapu elé kiugró sziklatömbön megfigyelt befaragásokból következtethetünk. Mindez azonban még - sok más, az előzőekben felvetett kérdéshez hasonlóan - további kutatásokat igényel. Salgót ugyanis 1554-ben, Fülek elestét követően Kara Hamza szécsényi és Ali hatvani bég cselvetéssel foglalta el, a krónikások szerint az ágyúknak álcázott fatörzsek felvonultatásával megtévesztett Zagyvái Simon várkapitány ellenállás nélkül adta fel. Az erősség a következő közel negyven évben azután egy másodvonalbeli török helyőrség életét élte s többek között mint nahie-központ a hódoltsági terület szervezését-ellenőrzését is ellátta. Csupán 1568-69-ből vannak adataink őrségéről, ekkor 19 gyalogos és 19 martalóc állomásozott itt. Ezek közül csak igen kevesen lehettek igazi muszlimok, a más török várakból ismert jellegzetes tárgyi anyag ugyanis szinte egyáltalában nem fordult elő a feltárás során napvilágra került leletek között. Ezzel szemben a környék keresztény fazekasainak jellegzetes, vörös mintákkal festett asztali és gyakran mázas konyhai edényei alkotják az ebből az időből ismert kerámianyag többségét.