Szvmcsek Ferenc: Salgótarjáni új almanach 2. (Salgótarján, 2002)

I. TRADÍCIÓ ÉS KULTÚRA - Kovács Anna: Balázs János és városa, Salgótarján

megszokva ezt az életmódot és belenyugodva, görnyedve hajoltam alá a súlyos ítéletnek. Jót a rosszal, nehezet a könnyűvel, szépet a csúnyával, a lemocskolást {?} a megbecsüléssel, a cipelésre szánt fával, szénnel leoldhatatlanul kötöztem magamra. Fiatal koromban elég sokat csináltam a pelyvás sár megmunkálását, vályognak, téglának, s azt se hallgathatom el, hogy amikor a sárban térdig merültünk, kapáltuk, dagasztottuk a sarat, egy szál alsónadrágban, félmeztelen, mégis vizesre izzadtan, árgus szemekkel figyelték munkánknak menetét, mert hát köztudomású volt, hogy a cigányok lopnak. " 37 évesen hagyta el hosszabb időre Salgótarjánt. Ismerkedése a nagyvilággal tragikus körülmények között zajlott, hisz a második világháború idején a 23. gyalogezred katonája volt. 40 évesen hadifogságba esett, 43 éves amikor hazatérhetett. Itthon idős anyja és nagynénje várta. Életét ott folytatta, ahol abbahagyta. Az erdőben gombát, szedret szedett a somlyói „siferhaldán" hulladékszenet gyűjtött, alkalmi munkával tartotta el magát. A bányamunka, a bányászok viszonylagos jóléte ellenére sem vonzotta, noha képzeletét elragadta, foglalkoztatta a Tarján környéki bányászok élete. „A parasztot, ha hívták a bányába dolgozónak, azt mondta: majd, ha olyan ablak lesz a bányán mint a házamon, hogy veszély esetén kiugorhatok, akkor majd elmegyek. Itt nem csak megélni lehet könnyebben, mint máshol, de ugyan úgy még könnyebben el is pusztulni! Mégis jöttek... Az ide tanyázó vegyes {népességben} teljes erejével neki lendült az élni akarás, mert lehetett a magazinban {kapni} kenyeret, szalonnát, cukrot, lisztet, sót meg egyebeket, később lábbelit is. " Szükségben, nélkülözésben, szinte észrevétlenül múltak az évek. A város, Salgótarján - ahol néhány év kivételével egész életét leélte - szintén változott, alakult át a szeme előtt, növekedett számára fenyegetőnek tűnő „gondosan tervezett, rendezett kolosszussá".