Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Írjak most önmagámról életrajzot?

hány forintot kenyérre, cigarettára, petróle­umra, satöbbi. Ilyenformán beszélgetünk. Egyik-másik hoz nekem cigarettát, van úgy, hogy harapnivalót is tesznek le az asztalomra. Amikor azt mondom, miért hoztátok, hát csak hoztuk, (mondják ők), hogy legyen. Ma­gának úgyis kevés valami jut! Én rávágom: nekem ez a kevés is nagyon elég és kielégítő: kevéssel beérem. Tudjátok-e, (mondom tovább) hogy a leggazdagabb em­ber az, aki semmit sem kíván?! így beszélgetünk: ők a fiatal emberek és én az öreg remete. Ők tovább folytatják az ér­deklődést. Tudjuk ám, hogy maga fiatal korá­ban sokat rajzolt, festett és verseket is írt! Hol vannak ezek? Maradt-e belőlük vala­mi? Ilyenkor azt érzem, hogy valamiféle ke­mény szerszámmal ütöttek szíven. Recsegve vágom rá, nyelve egy keserűt: ezek már a semmis múlté, meg sem történtek! Máskor is eljövünk majd, mondják, és köszönve elmen­nek. Ebben az időben történt: Zoli jött, letett egy csomagot. Hoztam egy kevés maradék festéket, én festegettem vele, nekem már nem kell. Próbálkozzon vele valamit festeni. Fiata­labb korában szeretett rajzolni, festeni, hátha menni fog most is! Sietek! Megyünk futbal­lozni. Köszönt és elment. A csomagban volt jó néhány rajzlap, grafitceruzák, törlőgumi. Kü­lön csomagolva az akvarell festékek, kisebb- nagyobb ecsetek. Nézegettem egy ideig, azu­tán félretettem. Gondoltam: minek ez már én­nekem? Később, még azon a napon, elővet­tem a csomagot, kivettem egy rajzlapot, ceru­zát és törlőgumit. Kimentem az udvarra, széj­jelnéztem a szomszédos házak térségében, le­ültem a földkupacra: belekezdtem negyven év múltán az első rajzolásba. Még aznap (hosszú nyári nap volt), megcsináltam az első színes kis képet. Ettől az időponttól számítva nem tudtam nyugodni, folyton rajzoltam, festet­tem, amíg a rajzlapokból volt, és tartott a fes­tékből. Zoli megint jött. Most temperát hoz­tam, mondta, ez is vízzel dolgozható. Nagy lett az öröm, amikor megmutattam a képeket. Tudtam, mondta Zoli, aki fiatalon tud valamit, az öregkorában se felejti el. Együtt örültünk: a fiatal barátaim és én. Később Zoli művészfes­tékekkel lepett meg. Olajat, ecseteket, vászna­kat hozott, ezzel a lépéssel megindult elgon­dolásaimban az érthetetlenségig fokozódó, ös­szevisszaságba csúcsosodó, fantasztikusan összpontosuló, életformákban gomolygó, vis­szás színezetű, borongós ábrázolás. Milyen sok az, melyekről annyit tudunk beszélni; milyen sok az, amiről nem tudunk semmit?! És mégis létező valamik; éltető min- denségünkben akár látott, akár nem látott ké­pekben összeborulnak az események anya­gai: mintha a végtelen, élő idő suhanna a mú­landó ürességbe, amelynek csekélyke részét még teljesen nem ismert világunk, benne s rajta az emberiség titokzatosan ezerrétű, tar­ka volta töltené ki. Képeimen ilyenféléket látok. Óh, balga ember! Ki hiszi ezt el neked? Bizony mondha­tom: sokszor én is megrendülök ebben a hi­temben. Pörgetem tovább ezeket a különös színe­zetű káosz-képződményeket, amelyekbe egy nem ismert, nagy gondviselés sűrítette elkép­zeléseimet, gondolataimat. Amiket idáig be­szélgettem magamnak írásban, azt most ké­pekben adom a világnak! így zsongnak gon­dolataim, miközben ecsetemmel színekben gazdag, életet utánzó ábrázolásokat kenek a vászonra, és életet nyernek a képek: olyan éle­tet, amik csak a lángoló elképzelésekben él­nek és a lángolás fénye világít meg, ha ez a lángolás csak rejtve, homályosan pislákol, és nem nyer némán suhanó villanásokat, ezek a légből kapott, de mégis a világból termett, éle­tet utánzó képek önmagukat emésztik meg. A sors, avagy egy ismeretlen, törvényszerű ha­talom rendelkezése ez a félelmetességben de­rengő, de mégis csodás, emberfeletti megnyil­vánulás!? Lám! Visszatér a gondolat, megsze­lídül a vibráló káprázat, és megvilágosul a rongyos valóság. Viaskodok egymagámban: önmagámmal! Ecsettel, irónnal kezemben; a hatalmas világgal szemben! Aki érezni és látni tudja, annak csodála­tos ez a rejtélyes, színes küzdelem : egyik ol­dalon szemben áll egymással a szellemiség nagysága a fizikai óriással, amott az erkölcs megtépázott Istene a minden üdvösségre vészt jelentő ördöggel. Győzelem se itt, se ott nem keletkezik: nem ám! Mert győzelem nem volt, most sincs: nem is lesz soha! De hogy a művészet remekei ebből keletkeznek - szület­nek, az megdönthetetlen igazság! Hogy hisz- nek-e nekem, egyszerű mondásaimnak s a bennük örvénylő zsongásnak, ez nekem vaj­9

Next

/
Thumbnails
Contents