Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

mert a levegő pállott; az erdő se véd: fejemre szakadnak ágak, és rám dőlnek a fák. Majd kancsal szemével suhint a fény: egy nyögő sóhaj, egy őrült költemény.

Az én versem dorombol, házat rombol, falut tép.

Ha nem írnék, hazudnék.

Milyen kevés még a szó,

több ennél a béka só,

gyík paprika,

kígyó hagyma,

fészek alján

tojás, alma,

paripa tej,

ökör túró

fagyöngy lekvár,

rántott zuzmó,

kőpor kenyér,

faszén kávé,

fűrészporból

poshadt máié,

nyírfa olaj,

farkas gomba,

nyári felhők

jeges rongya

rögpogácsa,

hamu kalács;

apa szúnyog,

légy a család.

Előfordul, nem nagy eset: elírom az egyeneset.

Keverem a görbét, amit

leintnek, mert nem jó: hamis.

Amit mondok, nekem helyes, átlátom és nagyon értem. Ganéjdombon van a fészkem; a vasat is megemésztem.

Apró betűk, nagy versek, zsongó sóhajtások, nyögő keservek; ordítás, sikoly, melyet az ördög csont furulyán sípol, és angyalok borítnak sóhajtozva rája lepedőt, melyben susog az emberek sóhajtása.

Fekete árnyékot ásítoz az este; festem az éjszakát üdvömet keresve, mint villám cikázok görbén vagy keresztbe: mit rakjak szépnek az üres keretbe?

Sebek nélkül vérzek tébolyultan, mintha pokoli ordítás döngne álmaimban, mintha nem az élet színét olvasztanám, mintha nem a földön lenne kunyhóm, hazám?

89