Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

Vagyok egy nyúzott emberi bőrdarab, sivatagban élő feketére égett arab, akinek testén se pihe, se szőr, hajléka sátor: száraz tevebőr.

Ágya a homok, és a takarója? Testének izzása, könnyeinek sója. Lélekben szalma, testben megaszalva, és gondolatában reszket a fény; mint az izzó homok, olyan szegény.

Ünnepe nincs; imája szokás, nem köti törvény, se parancsolás.

Olyan végtelen szabad, mint a sivatagi szél. Nem büntet: senkit el nem ítél.

Nyugalma bölcsesség, tekintete fény, s mint a sivatag, annyira vén.

Nem homokásó, se nem szél toló, hanem az égen csillag-igazgató.

Nappal a napot, éjjel a holdat vezeti, és együtt a Tejúton vándorolnak. Van az időben, él a térben, s a napja soha nincsen lemenőben.

Kasza nélkül is suhintok lángoló sugarat, és learatom a változó nyarat, s hallgatom madarak éneklő szép szavát: sóhajtva fáradságomnak nyugalmas jó éjszakát.

Posványbán poshadok nem az égbolton, ha nincs művész a földön, keressék a Holdon, a porban, a kőben, a holt anyagban, ahol az éltető Nap szikrája se pattan, nem lobban láng, nincs korlát, palánk, csak hideg merevség, tehát a festőt ott keressék. Nem leszek képeimnek könnyelmű pazarlója, akinek kocsija nincs, üljön a lóra.

És ha hátas állat nem található?

Legyen emléke a trójai faló.

Jó bolond voltam: mindenkit kedvesen fogadtam kunyhómban. Miatta sok csalódás, veszteség ért, adtam a képeket ha nem is kérték.

Nem mondom, adtak ezt, azt,

s vitte a képeket úr, szolga, munkás és paraszt.

87