Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Füstölgések
Szétzúzott reménység, bogaras szegénység, viskóknak rendetlen sora; bennük felcicomázott elesettség és nem illő büszkeség, röhej és kárhozat. Hagyományokból percenő kitalált ocsmány mesék nyüzsgő világa. Itt a cigány - népi töredék. Már porolva rombolja a megvetett maradványt csillogó fejlődés menetének dörgő rohama: a holnap dereng és tűnik a ma. Azt beszélgetik rólam: cselekvő ember sohase voltam. Most is azt mondják: nem csinálok sok valamit. Nem hát, mert éjszaka írok egészen hajnalig. És reggel szorosan megfogom azt, ami egész napon át a munkához ragaszt. Este már kunyhómba zár a gondolat, a csörgő bazár, s fekve várom, nem a boldogságom; az új munkanapot. Nem voltam én se más, mint csontsovány ön igám árnyéka? Száraz kenyérevő, gondokkal terhelt, csúszó - mászó béka, akit a rög nevelt, s az erdő tanított. Remegtem a kígyót, a bogártól is féltem. Hej, bizony ez így volt, és mégis megéltem. Az én őszinteségem tépi az izmot, a húst, a bőrt, kaszál hajzatot, bajuszt, szakállt és testi szőrt. Ugyanúgy szaggatom sok rongyos, kevergő, bolondos, ömlő gondolatom. Ugyanúgy vésem a húsom, a vérem, lelkemben az alkotó, töretlen erőt. S amiért ezt kell csinálnom, az az ön átkom, bűnöm és vezeklésem. Sorsom is becsapott, meg minden, amit érzek. Oh mennyi fájdalom, felgyülemlett vétek. 83
