Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Füstölgések

FÜSTÖLGÉS, 1973. február

Hát csak gyönyörködjetek még sokáig ott, ahol a szegénységem szépségbe roskadott.

Nincsenek verseim, csak álmaim, nem is kétlábon járok, csak a képzelet szárnyain lebegek kábán, valahol: a sejthető talajon, amelyen ármány és vétek gomolygása borong: ebből sarjadoztam, mint ahogy a tél lett és van; vad futásában az idő mércéjének, amelyet dönget és ront veszendő háborgás: a hegy, a domb, a belső tűz, melynek erejét kötöm, feszítem: ahogy a csábító öröm tévelyegve bolyong: e vándorlásban benne a lelkem, a szívem.

Képzelné valaki, aki még

hisz a művészetben, hogy milyen kicsiség, mihaszna dolog: írok, festek, rajzolok, lázongó, vegyes, idétlen, érdekes, tapogatódzó látomásokat, csupasz kevergést; úgy, ahogy nyersen az életben

mérgesen szétfreccsen, s betölti világomat, mint az öröm, a kenyér, s az emberek küzdelmében a végtelenbe tér.

Elmondhatom, hogy eléggé jó erőben lehetek, mert sorsomat félig már legyőztem. Másokra mi gondom: senkihez nincs közöm, s én hogy élek: ezt mások orrára bizony nem kötöm. Legyen jégbe - hóba fagyva a táj, s nekem a sorsom bármennyire fáj: ki segít azon, ha vonaglom elesettségemben, amit telkembe vésnek sokrétű kínok, mert nem látta senki, ha örülök, ha sírok.

77