Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Írjak most önmagámról életrajzot?
kiemelni, de csak annyi ereje volt, hogy lába elé ejtette, innen már se előre, se hátra nem bírta görgetni. Ez a kölönc mindmáig az emberiség boldogulásának útjában fekszik. Óh, miket is irkátok? Ez nem ide való! Itt csupán egy egyszerű önéletrajz megírására van, vagyis hát lesz szükség. Tehát gyermekkoromban - tíz éven már felül - olyan sajátos szeszélyeim voltak, hogy amerre jártam, (mindig egyedül), a széjjeldobált újságlapokat, széttépett könyvek, füzetek maradványait, leginkább a képeslapokat mind összeszedtem, és örömmel vittem haza: úgy csináltam, hogy észre senki nem vette. Feszült kíváncsisággal, izgalommal kutattam az értéktelen papírhalmaz között. Ezt követően eljártam a város akkori szeméttelepére: itt már bőségesen akadt újság és képeslap hulladék. Hogy örültem, amikor olvashattam, hogy lelkesedtem, amikor nézegettem a képeket, ábrákat, akármilyenek voltak azok. Minden nyomtatott írást elolvastam, minden képet, ábrát csodálva bámultam, s amelyiket legszebbnek találtam, ösztönömtől hajtva elkezdtem ceruzával tiszta lapra lemásolni. Hogy milyenek voltak ezek a képírások, most nem tudom megmondani; csak annyit fűzök hozzá, hogy ha úgy adódott, hogy ismerős jött hozzánk és véletlenségből meglátta, hogy rajzolatok, megnézte, mit csinálok? Szótlanul megnézte a rajzot, fejét csóválva mondott valamit, amire én már nem emlékszem. Ezután én már csak rajzoltam, olvastam: annyira, hogy bizonyos idő múlva magyar nemzetünk majd minden szellemóriásának, művészének, költőjének, írójának arcképe le volt másolva kisebb képekről. Szobánknak fala körbe fel volt aggatva ezen magyar emberek portréjával. Példának felsorolom a híres nagy magyar neveket. Az államférfiak közül: Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc; az írók és költők közül: Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Gárdonyi Géza, Petőfi Sándor, Vörösmarty Mihály; no és végül a művészek következnek: Munkácsy Mihály, Benczúr Gyula, Barabás Miklós, Fadrusz János - satöbbi, satöbbi - a nagyok közül. Néhány nevet ki is hagytam. Ha jól hiszem, nem is baj ez! Hogy ez így volt, ugye alig hihető? Igaz, hogy több, mint negyven éve történt: negyven év pedig hosszú idő a könnyen halandó porszemnyi emberke rövid életében. Még valamit hozzáfűzök, hogy a történet igazsága tisztázva legyen: Bóna-Kovács Károly, városunknak azon időben való szobrász- és festőművésze, amikor hírét vette ennek a dolognak, otthonomban személyesen felkeresett, és amikor meglátta szobánknak falain a ceruzával készített portrékat, amelyek híres elődeinknek arc- és mellalakját mutatta; egytől- egyig mindre ráismert. Mély megilletődésé- ben nekem gratulálni nem tudott. És én enyhén mosolyogtam! Nyomban felajánlotta a segítségét, főképp a rajz és a festészeti tanítást, azaz, hogy ő segít engemet művésszé tenni. Én erre mondtam is, meg nem is valamit. Ez a rövidke élmény hamar a feledésbe tűnt, de én tovább is sokat olvastam, írtam, rajzoltam addig, amíg ez a ténykedésem is hirtelen megszakadt, mert anyám és a családbeliek nem nézték jó szemmel cselekedeteimet. Folyton a fejemhez csapdosták a különféle szidalmakat: mi lesz veled gyerek? Ez így nem mehet soká! A veled egykorú gyerekek mindannyian mesterséget tanulnak, dolgoznak, pénzt keresnek családjuknak; te mit csinálsz? Az erdőket, a hegyeket járod, itthon irkálsz-fir- kálsz: mi lesz belőled? Ha a család leveszi rólad a kezét, ki leszel taszítva a világba: csúfosan éhen pusztulsz! Nagyon megsértődtem; keserű haragomban lezúztam a falakról a rajzokat, összetéptem őket, és belegyűrtem a tűzbe. Mikor megtörtént, kirohantam az erdőbe: késő este jöttem haza. Mesterséget nem tanultam, nem lettem szénbányász, se gyári munkás. Gyenge jellemű, túlérzékeny voltam, sehogyan se tudtam elviselni a valahová tartozó kötöttséget. Ezzel még párosult a mai napig is érthetetlennek tartott szellemi rendetlenség, túl finom szenzibilis idegjáték, erős erkölcsi tudat, amely visszatartott, vagyis gátat vetett minden nemű kilengésnek. Mai napig is áldom ezt az állapotot, amely irányította életem menetét. Tehát nőtlen agglegénynek maradtam! Üres, elhagyott remeteség ez; de milyen megmond- hatatlanul fönséges ez a kigúnyolt egyedüllét az olyan embernek, aki gyermekkorától fogva mindig szétlátott a világban, és megtanulta belőle mindazokat, amit a tudománynak semmiféle iskolájában megtanulni nem lehet. 7
