Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Élet, égés, salak

Ferde, szűk udvarokban, szoros szegletekben disznóólát szegeinek, összeeszkabálnak: szennynek, mocsoknak, bűzlő pocsolyának.

Aki ezt teszi, észre sem veszi, hogy helytelenül, önveszteségére, ott, ahol járó útnak is kevés a hely:

szennyes disznókat nevel.

Igaz; ott ő is kalyibaszerű, föld - gödörben lakik, s a szemét, a limlom felnő az ablakig.

Helyes vagy helytelen dolgában mindent ott végez, ahol a szemérmes család nyüzsgése közepett étkezik: fogyasztva ételt tállal: a látszat az, hogy itt az ember egyenlő háziállatával.

Mikor az első hó az utcára leesett: a reggeli órákban mit látok? Azt, hogy a cigányok leszúrt disznót porzsolni tüzet gyújtanak. Még sötétes volt a télies virradat, a vibráló látomásban, mint ősi kirakat: barlangi, ősemberi, undok lángolásban, füstös fény között szőve hajnali, riasztó álmot: a cigányok, füstös ördögök.

Bizony már elég régen itt élek a cigányhegyen: a szemétdomb tövében, a szennyes sivárságban, ahol a rendes ember, ha jár, ha lép, az undor hatja át, s nyáron bebüdösödik a lekváros fazék.

Nem is ér ide más, mint a kutyaugatás; az is csak úgy, ahogy a szél zúg, és elhozza ide szaggatott cafatokban. Szorosan vagyok rongyos hajlékomban, mint kard a tokban.

23