Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)
Nyögjük a valóságot, s kényszerből alkot kezünk
És ki tud erről? Vagy sejthetik, akik a tö- rekedés kapkodó világában nyüszítve rohannak? Önmagamai megbékélve gyakran úgy vé- lekedek, hogy történjen velem az, aminek be kell következni sorsomban. Most, nem gondolva festményeimre, csupán írásaimat helyezem előtérbe. írásaimra gondolok. A versekre s prózára, a múltamnak ötven-hatvan éves emlékeire, amelyeknek nem is csekély halmaza hever, hallgat lakhelyem zugaiban Mielőtt valami súlyos betegség, vagy elhalálozásom bekövetkezne, azt akarom, hogy ezek a nekem igen kedves, érdekes és egyben értékes írások még életben találva engemet könyvalakban megjelenjenek. Igaz, hogy hosszadalmas és nem köny- nyű irodalmi tevékenység; de ha anyagilag megerősödök, amire megvan a reményem sok tucatnyi képemnek eladása után, akkor ez meg fog történni. Kedvemnek beteljesülésére és kimondhatatlan örömére. Még csak most érek oda, amikor azt akarom mondani még, ami ugyanolyan értékes számomra, mint írásaimnak kiadása, hogy sehogyan sem akarok elszakadni a várostól és a most már a város központjának számító Pécskő utca völgyétől, amelyben laktam és mostanáig éltetett. Mivel otthonom már itt a Pécskő utcában a dombon megtarthatatlan: végső kívánságom, akaratom az, hogy a Pécskő utca keletre húzódó vonulatában, erdők közelében, valamelyik lankás domb tövében, vagy a tetején, ahol én előre kinézem a nekem megtetsző helyet: építsenek nekem olyan belső térfogatú házacskát, mint amelyben a cigányok görbehátú dombján, a putrik egyikében megvénültem, és még azt is nyomatékosan követelem, hogy a részemre kimért helyen ne csak az én hajlékom épüljön fel, hanem annak a kis családnak is ott legyen az otthona, ahol az enyém, mert én évek óta ehhez a családhoz tartozom mint családtag. Mondani sem kell, hogy egy idős embernek, aki, ha igénytelen is, bizonyos szintű gondviselés kell. Ha ez a nyilatkozatom megértésre nem talál, akkor én félrelökött rögben porszem se vagyok. Salgótarján, 1974. május Nyögjük a valóságot, s kényszerből alkot kezünk. És megtaláltam a boldogságot a szépségben, amelyet semmiféle feszes büszkeség és komisz irigység már ki nem kezdhet. Elcsépelt hagyományok, füstös mesék, szúrágta emlékezés, ez az alap. Gyűjtöm az anyagot, mindenhol összeszedegetem, és most mindent belerakok írásomba, ami csak fájó könnyezés volt életemben, hogy másoknak is jusson belőle olvasás közben néhány rágatlan, keserű falat. Lásson bele mindenki abba, amit én küzdelmes életem nehéz idejében találtam. Jól is esik, de fáj is, hogy így beszélgetek önmagámnak: nem azért csinálom, hogy valaha is valaki higgyen abban, amit írásaimban elmondok; mert hiszen írásaim így is, úgy is fölöslegesek. De nem tehetek róla, gondolataim keveregnek, csavarognak, összeforgatnak füvet, fát, bokrot, míg azután megnyugszanak az elmondott szavakban. Egyszerű-szürke, semmi pont vagyok; egy lehanyatlott életű, elesett, nagyon szegény vénember, akit ismerősei mindig zártéletű bolondnak tartottak. Most még vénségemben is gúnyos nevetés cifrázó hahotája kíséri szűkös kenyeremért való nehéz küzdelmeimet. És én ezekre feleletül csak enyhén mosolygok: még csak haragos szóval se kelek ki hagyományos, békés nyugalmamból. Mert hátat fordítottam az egész világnak, kivéve azt a kicsinyke tért, amelyben elfér az én életemnek különös világa. Otthonomban az egyszerű, szegényes környezet; távol tőlem a szabad térség pompás gazdagsága ezernyi változatban. Mindig riadoztam az emberek társaságától, ha nem volt muszáj, nem is tartózkodtam még csak közelükben sem. Egy ilyen magamfajta, réveteg életű, érdekes alak elcselleng a maga útján úgy, hogy nincs ártalmára senkinek, és inkább csak saját magára hozhat szerencsétlenséget. Bölcs figyelmeztetésként csengett a fülembe: inkább húzódj vissza remeteségedbe, mint keresd az emberek barátságát! És ne aggodalmaskodjál azon, hogy lesz-e kenyered meg ruhád?! Igénytelenségedhez illőn meglesz az ütött-kopott, másokon elnyűtt gúnya, s a kenyér is megadódik fizikai fáradozásaidon keresztül! 14
