Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Glóbus I-XX.

ami az emberbe örökítve van, amitől mindenki boldog, vagy boldogtalan.

Életem talajából színeket növesztek, és nem vesztek csak füstös párát, ami lelkemből ered: így fizetem meg az árát annak, amit belém oltanak az emberek. Sorsomnak kínzott barátai az állatok lettek, s így lettem én utánzata az embereknek. Dobáljanak rám avas rongyot és varas békabőrt, akiktől nem várok csak remélt panaszt és borongós időt.

Nem óhajtottam, hogy máshol is legyen kedves otthonom, mint a Pécskő hegyen, a szemetes romokon, párolgó bűzben, szétzilált tetők alatt, ahol a penésztől recsegve nyögnek az omladó falak, és a szűk közösség folytonos lármával porol, és csendet öldököl. Hosszú időkön át szöktem, bújtam,

rettegtem is, de most már nem vagyok üldözött, ide-oda lökdösött rongy az útban.

Hajamban turkálok: jaj, de ritka már.

Fejem szikkadó fekete csontból sziklavár.

Csorba árkok, meszes kövek: bennük dohog az idő, az élet, a beteg szövet, a csorba nyűg, a nyüszítő emberi, állati vegyület.

Még most se fáradok, igazolja homlokom: a hajlott, viaskodó, sors-zúzta romokon csobog és cseng a halandóság, ahol az ember teremt.

Keserű bűnhődés az nekem, hogy lettem és vagyok, és hogy csak tarka foltjait ismerem a nagy, széles világnak. Fordított képleteimben varas a bőröm, avas az ingem:

ilyen gúnyát akasztottak rám, ahol nyúzott, vijjogó tekervényekben nappalom se volt, csak álmatlan éjszakám.

De láttam sok tűzgolyót, és rám tapadtak az emberek, mint avas fűcsomók.

129