Balázs János: Versek - vallomások - látomások (Salgótarján, 2008)

Ez az én valóságom...

lebontását, és ezzel összekapcsolva tudni, hogy akik innen elmentek, azok most már emberibb otthonra találtak.

A romtelep felszámolásának tisztogató hullámai megfulladással fenyegetik az itt rejtélyes körülményeikben meghúzódó, a putrik elvesztése miatt kesergő cigányokat. Bizony keserű falatként tevődik szájukba a táplálék: a kikényszerített átállás, ami sehogy se ízlik. A várost rendező hatóság a cigány családoknak felmérések alapján a putrik értékein felül pénzbeli segítséget is juttat.

És megéri a belefektetett óriási költség? Úgy látszik, megéri, mert ez talán az egyetlen lehetőség, hisz a város csupán egy hosszanti völgyben fekszik, és szorul be folyton kapaszkodva a völgyet körben átfogó hegyeknek oldalaira.

Évek óta szorgalmasan folyik a város újjáépítése. A régi utcák szétszedődtek és eltűntek, elégséges tért engedve a gondosan tervezett követelményeknek, melyekből, ha mereven is, de már érdemleges csírája növekszik rendezett sorokban az épületkolosszusok felmagasodó rendszerének.

Nem is véletlen eseménysorozat ez, hanem az egészséges fejlődés eredménye.

Új bérházakban, toronyépületekben és egyéb lakólétesítményekben számos cigány család lakik, és eléggé tűrhetően igazodik legtöbbje a nagyvárosi rend nívójához, bár még rájuk van ragadva rongyosan, kopottan a születési pólya és a nevelési festék.

Elkophatatlan hagyományaikat, bútornak nevezett holmijaikat rejtve hurcolják a cigányok, mintha egy törött görbe tükör lapja vibrálva húzódna vakfényű darabokra szemlélődésemben.

Fanyarul mosolygok Salgótarján nagyvárossá átformálásán, de legjobban azon, amikor közvetlen közelemben láthatom a szégyenteljes putriknak az összerombolását, amelyeket sötét tekintetű volt gazdáik kényszernek engedve végeznek, és erjedő romokba dőlnek az alacsony vályogfalak.

A második világháború után az országnak különböző részeiből bizonyos kötöttségektől felszabadult, hullongó cigány-elemek vándorlásaikban - nem találva alkalmas megélhetést - a Pécskő dombi telep putri talajába kötötték lábuknak gyökerét annak ellenére, hogy nem fértek, hisz már eleve sűrűn burjánzóit itt a cigányszaporaság. Mégis idehonosodtak, nem kérdezve senkit, lehet-e? Putrit putri mellé ragasztottak, s házasságra léptek az itt élő lakók lányaival, asszonyaival, évről évre olyannyira, hogy tíz év alatt megkétszereződött az itt élők létszáma.

Összevissza berajzották a rendetlen feljárókat, a tenyérnyi udvarokat, s ahol csak négyzetméternyi terület volt, ólakat, kamrákat, holmi rissz-rossz bódékat akasztgattak össze erdei fákból, szénbányák palahányóiról hazacipelt, a meddővel felszínre került hulladék ácsolatanyagból, roncsolt talpfákból. Malacokat neveltek, disznókat hizlaltak, s ezek a bűzt tenyésző háziállatok napközben szabadon engedve kóboroltak a putrik között, ahol a lakók jöttek, mentek, nyüzsögtek, hencse- regtek, vagy kártyáztak. Három-négy cigány család, kinek kocsija is volt, kimustrált lovat is tartott. S ahol a kétlábú ember tetőknek széleibe, falak szegleteibe kapaszkodva tudott csak le - vagy feljutni, ott lovakat tuszkoltak fel, vagy eresztettek le veszélyeztetve a lábatlan- kodó gyerekek testi épségét, meg a falakat, ablakokat, mert legtöbb helyen a föld szintjéről az ablakon át be lehetett lépni a házba. Sokszor történt, hogy nyári záporok idején a szoros falak között lezúduló víz az ablakok üvegszemét súrolta, vagy a küszöbön is átömlött a menedékbe.

Ez az én valóságom, aminek csökönyös de igen szilárd anyagát hordoztam nehéz sorsomnak nyomorvésett redőiben, s amelyek most kitárulnak: kezek, lábak, fejek, kóválygó testek, melyek a messzi távoli, letűnt világok gyönyöreit vagy csúfságait különös kevergés- be sűrítve vetítik úgy festményeimben, mint írásaimban.

Kiszakadt belőlem a sóhaj, és elhal a romokban, cigányok itt hagyott rongyai között. Szemeim látószöge éles, és már azon időben is az volt, amikor 1929-ben a polgármesteri hivatal mérnöki kara városatyákkal és utcákat rendező szakértőkkel egyetértve tarthatatlannak minősítette a Pécskő dombra ragasztott cigány viskókat, és beindította a kitelepítés folyamatát, anélkül, hogy a cigányokat értesítették volna.

Abban az időben a cigányhegyi putrikban nagyobb létszámban úgynevezett zenészek laktak - ha valóban azok voltak - ,és amikor a kitelepítés komoly tervezetét a családok12