Bagyinszky Istvánné - Szvircsek Ferenc (szerk.): Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Történeti tanácskozás Salgótarján, 2004. október 25. (Salgótarján, 2005)
Kovács Anna: Tükörben a hatvanas évek szépirodalma, avagy az a bizonyos kígyó
Értékek és Konfliktusok Veres István, városi tanácsnok úr Debrecenben, ötvenes, testes ember, öblös hangú, gesztusaiban, szavaiban inkább parasztos......én vótam valaki, parancsnok vótam embereken, parasztokon. Van még jövendő, azt mondd!?” Kozma Ferenc, magyar százados, ötven körüli, civilben hivatalnokféle: „Hites könyvvizsgáló lennék, vagy mi az Isten. Könyvelek, barátom, könyvesetek. Hullákat könyvelgetek!” Csapiáros, a csárda tulajdonosa, szintén koros, a darabban inkább szemlélődő, az eseményeket távolról, kívülről figyelő ember, aki tulajdonához mindenképpen ragaszkodik: „Ez a csárda nekem mindenem: az élet. Ha ez nincs, én se vagyok. Ha el akarnák venni, én embert ölnék kérem, embert én, pedig békés természet vagyok. A háború nem az én kenyerem, én mégis itt maradok, mert ez a kényszer.” SS őrmester, erősen részeg, az események alatt olykor fel-fel kurjant, és az Erika sorait dünnyögi. A szereplő felnőttek azonos generáció tagjai. Kozma, Veres és Csapiáros partra vetett, önmagukkal meghasonlott, erkölcsi tartásukban megroppant, értékeiket elveszített emberek, akik sorsukat külső erők által meghatározottan élik meg. Parancs és kényszer uralja életüket, irányítja tetteiket, végső soron kiszolgáltatott lények. „így beszélgetünk mink itt most, Petőfi apánk nemes hajlékában.” Távolról „muzsikál a ruszki”, mellettük a részeg SS őrmester az Erika sorait büfögi, Kozma pedig cinikusan a „Csak egy nap a világ...” áligazságát dalolja. Bujdosó András közülük látszólag a legkiszolgáltatottabb, neki mindenki parancsolhat, mégis ő az egyedüli, aki értéket mutat fel, ellenszegül az értelmetlen parancsnak, megkísérli a lehetetlent, a közösség által rábízott javakat (a városi ménest) megóvni, megőrizni. Ő az, aki ellentmond az irracionális parancsnak, értelmet keres, egy belső érték nevében ellenszegül. A parancs Veres úr szájából hangzik el, hajtani kell a ménest a Dunántúlra! Ám mindhiába erősködik, érvel, szidalmaz a városi tanácsnok úr, majd lép fel fenyegető erőszakkal Kozma százados, Bujdosó András válasza: nem. „Én szegődtem, amire szegődtem, azt tartom is: pásztorotok itt a Hortobágyon. Mátától az Álomzúgig, meg vissza, esőbe, sárba, fagyba, ha kell éhen, alvás nélkül, akárhogy - ez az én dógom. Vak világba menni - arra nemet mondok uram, arra azt mondom tekintetes úr, én nem! Ötven éves vagyok, negyven éve csikós, idestova megértem két háborút a város szolgálatában... De én innét a Hortobágyon, hogy a ménessel vágjak neki a vakvilágnak? Oszt hova? A furulyukba bújjak be evvel a tömérdek luval, vagy hova a jó Istenbe tegyem? El nem dughatom, meglelik, minek törjem akkor az állatot is, magam is? Oszt hagyjam itt a gyerekeket, vagy őket is vigyem magammal? Földönfutóknak? Minek? Futóbolondnak? Betyárnak?” A tragédia elkerülhetetlen. Bujdosó Andrást, hogy akaratukat rákényszerítsék, átadják az SS őrmesternek, aki először irtózatosat az arcába csap, majd egy percet kap tőle, hogy meggondolja magát. „A ménes, az el nem megy. Meg én se vele. Meg senki. Mer az ide tartozik a pusztára, oszt elpusztul, ha elviszik, meg én is, ha odább megyek, hát mán jobb itt akkor inkább.” A két gyors halálos lövés valójában nem csak Bujdosó András sorsát teljesíti be, de élete igazságát is véglegessé, teljessé, megkérdőjelezhetetlenné teszi. „Piszok munka volt” - összegzi a történteket a magával meghasonlott Veres, „Patkánynak áll!?” - kérdez vissza megosztva a felelősséget Kozma, „Azzá lettünk... az emberből.”- összegzi fakó hangon, inkább csak magának Csapiáros a történteket. 91
