Bagyinszky Istvánné - Szvircsek Ferenc (szerk.): Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Történeti tanácskozás Salgótarján, 2004. október 25. (Salgótarján, 2005)
Cs. Sebestyén Kálmán: „Vájjon kap-e ott kellő megbecsülést...” (Salgótarján kulturális életének néhány problémája az 50-es években)
Értékek és Konfliktusok Mégis egy évet kellett várni, hogy a város vezetése kezdeményezze az általános rendezési terv elkészítését. Ebben három alapvető kérdésre kellett volna hosszú távú választ adni. Elsősorban a nyomasztó lakáshiány miatt a település szerkezetében olyan területek kijelölése vált szükségessé, melyeken jelentősebb építkezések valósulhatnak meg. Az már akkor látszott, hogy a vásártér szűk hely arra, hogy az 1950 végén 500-600 között mozgó és egyre gyarapodó lakásigénylők problémáit megoldják. „A kérdés csupán úgy merülhetett fel - írta később Finta József -, hogy a település maradjon továbbra is az esetleg átépített, korszerűsített kolóniák szervezetlen konglomerátuma, vagy alakuljon várossá, igazi megyeszékhellyé. ”21 Nem kerülhették meg azt sem, hogy a növekvő lakosság vízellátását biztosítani kell, mivel ez már évek óta visszatérő gond volt. 1950 szeptemberében több lehetőséget is számba vettek a Víz- és Csatornamű Vállalat tervhitel átcsoportosítása kapcsán. Ezek közül elvetették a város víz- és csatornahálózatainak egyesítését, mert a bánya és az Acélgyár húzódozott ettől, a bányai víz felhasználását pedig azért nem találták alkalmasnak, mivel túl kemény és fertőzött volt. A város környékén lévő források csekély hozamuk miatt nem jelentettek segítséget. Megoldásnak újabb mélyfúrású kutak fúrása, illetve Somoskőújfalu felé egy völgyzárógát építése tűnt. A helyzet 1958-ra kritikussá vált, mivel a szükséges lakosonkénti napi 110 liter víz helyett a városi rendszer csak 30 litert tudott biztosítani. A Magyar Hidrológiai Társaság szakembereinek bevonásával született meg az az elgondolás, hogy addig, míg az Ipoly-terasz vízlelőhelyeinek kiaknázása nem történik meg, a vízellátást Mátraszele térségében létesített kutakból oldják meg. Hamarosan jelentős társadalmi munka bontakozott ki utóbbi megvalósítása érdekében. Azon is el kellett gondolkodni, hogy a lakóterületet kettévágó vasútvonallal és főúttal mit lehet kezdeni. 1954-ben a 21-es útra négy nyomvonal előtervét is elkészítették, de egyiket sem véglegesítették. Erre még közel egy évtizedet kellett várni. Míg nem volt döntés az alapkérdésekben, minden más elképzelés, fejlesztés blokkolva volt.2 A konkrét tervezőmunka megindulása egyre késett, mivel a Városépítési és Tervező Vállalat szakemberei között sem volt összhang a megoldási lehetőségekről. „Ugyanis a városi tervfőmémökök az utóbbi időben két-három hónaponkint változnak - állapították meg 1954-ben. -Ez azt idézi elő, hogy amikor a feladatával és városunkkal megismerkedik, az illetőt akkorra kicserélik, így városunkban fennálló súlyos városrendezési hibák a megoldáshoz nehezen közelednek." A VB elnöke ehhez még hozzáfűzte a vásártéri épületek elhelyezése miatti felháborodásra utalva: „Akárhány főmérnök jön, mindnek más az elgondolása és mind csak a saját elgondolása szerint szeremé a város képét kialakítani. ” A városi vezetés meghatározó személyeinek sem nyomásgyakorló eszköze, sem közigazgatási gyakorlata nem volt az események befolyásolására. A tervosztály többször hangsúlyozta, hogy az építővállalatok „nem érzik át a város problémáit”, a határidőket nem tartják be és „bennünket olyan fétváüról kezelnek, annak ellenére, hogy mi segíteni akarunk nekik.” Sőt, a „tervezett létesítményeknek a műszaki tervük nincs elkészítve.’’23 21 V. 182. Salgótarján Megyei Város Képviselő-testületének iratai. Közgyűlési jegyzőkönyvek 1950. I. 19., 1950. III. 28., Finta József: A város és alkotói. 32. p. I.n.: A jelzők között élő város (Átkok és örömök röge). Szerk: Laczkó Pál Salgótarján, 2002. 22 XXIII. 527. 1950. IX. 28., 1954.1. 28. 23 XXIII. 527. 1954.1. 28., 1953. II. 19., 1953. IV. 30. 40
