Bagyinszky Istvánné - Szvircsek Ferenc (szerk.): Értékek és konfliktusok. Salgótarján és Nógrád megye kulturális élete a hatvanas években. Történeti tanácskozás Salgótarján, 2004. október 25. (Salgótarján, 2005)
Szvircsek Ferenc: A Nógrádi Történeti Múzeum harminc éve (1959-1989)
Értékek és Konfliktusok feudális falumag körül. A 20. század fordulójára a megye legnépesebb települése Salgótarján lett, a közel 14 000 fős lélekszámúval. Kereskedők, hivatalnokok, kisiparosok, műszaki és humán értelmiségiek telepedtek le, teremtve rövidebb-hosszabb idejű egzisztenciát. A munkásság és a különböző társadalmi rétegek városalakítási törekvéseit fékező politika - mely inkább vállalta a saját kolóniáinak telepítési gondjait, mintsem közreműködött volna egy irányításától független városi szervezet létrehozásában - először 1918-ban szenvedett törést. Salgótarján 1922. január 27-én tarthatta meg rendezett tanácsú várossá alakuló közgyűlését. Az 1929. XXXI. Te. megyei várossá nyilvánította. Az ezt követő fejlődési időszakban Salgótarján történetében legújabb kori társadalmi fejlődésünk számos eleme, problémája tetten érhető. Társadalmának képe a városalakító erők hatását mutatja. Az összlétszámhoz viszonyítva itt a legnagyobb arányú volt a munkásság, s ezen belüí a nagyipari munkásság aránya. A két világháború között az üzemek fejlődésével párhuzamosan emelkedő lakosság létszáma - több negatív gazdasági tényező hatására - megállt, bizonyítva ezzel is az egyoldalú ipari struktúra városiasodást elősegítő-gátló tényezőként való tartós meglétét. 1950-től lett a megye székhelye a város, majd az ezt követő negyedszázad alatt - több szomszédos települést közigazgatási területéhez csatolva - 1994-től, megyei jogú város lett. A hatvanas évek elejének intenzív városfejlesztési munkái során a település 20. századi „kisvárosi” arca eltűnt. Salgótarján építészetének döntő éve 1968. volt, ekkorra alakult ki markánsan a rekonstrukciót meghatározó centrum, a volt Fő-tér épületei, mellette egy sor, a városképet, a mindennapi városi életet szervező és meghatározó közintézmény. Salgótarjánban a várossá válás azt is eredményezte, hogy a kulturális élet színtere - mely eddig zömmel a gyárak köré szerveződött - kiszélesedett, sőt 1924-re már harminc különböző egyesület működése ismert. Az üzemi kulturális központok tevékenységén túl leginkább az irodalom és művészetpártolást támogató Balassi Bálint Irodalmi Művészeti Társaság (1933-1936 között Asztaltársaság) tevékenységét lehet megemlíteni a különböző önképző és társas körök mellett. A szétforgácsolt anyagi erők azonban nem tették lehetővé városi intézmény létesítését, így nem épült népház, kultúrház, könyvtár, múzeum sem. A közművelődési kezdeményezések sorából említésre méltó az a kezdeményezés, melynek során egy „Múzeum” alapját szerették volna megvetni. Az ügy fáradhatatlan szószólója a több múzeum alapításában közreműködött, lelkes gimnáziumi tanár, dr. Dornyay Béla volt, aki 1923-ban került Salgótarjánba. Korábbi munkahelyeihez hasonlóan, tanári működése mellett itt is szakított időt a művelődés más területein való tevékenységre. A város - fiatal, ám országosan jelentős múltra visszatekintő bányász és ipari településként ismert Salgótarján - történetének megírásához már 1926-ban hozzáfogott. Terveihez időben kapott támogatást a Magyar Városok Országos Kongresszusától, ahol 1926. augusztus 30-án felkérték a városokat történetük megírására, régi életük dokumentumainak, tárgyainak, képeinek összegyűjtésére, hogy ezzel megteremtsék egy városi múzeum alapját. Salgótarján város gyűjteménye már korábbi időre tekint vissza, hiszen maga Dornyay tett róla említést, hogy az egy éves városi múltra visszatekintő település városháza épületében (a volt községházán) már 1923-ban keletkezőben volt egy „kis múzeum”. Dr. Dornyay Béla 1927-től sorozatosan jelentette meg Salgótarjánról és közvetlen környékéről írt, napjainkban is hasznosan forgatható cikkeit, tanulmányait. 114
