Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

„Károly-aknán három becsatoló dolgozik, egy az üres kocsit tolja a szállító állványra, két ember a megrakott kocsit az állványról lehúzza, ha szénnel van megrakva, akkor a láncz-pályához vezető vágányra tolja, melyen a nagy esés következtében magától helyére fut. Ha meddő kővel van megrakva, akkor azt arra a czélra szolgáló vágányra tolják, ha idejük engedi egymásután kiürítik a közel fekvő gorczon a meddő kőzetet, vagy pedig azalatt egy ember megindítja a gépet és a láncz alá tolja a szénnel megrakott kocsikat, tehát az aknához tartozó csatlósok egyszersmind a lánczpályát is minden tekintetben kiszolgálják. A pálya végén van egy ember (valamivel erősebb) ki az üres kocsikat a láncz alá tolja, a megrakott kocsikról a villákat leszedi és az üresekre feltűzi, továbbá van egy kisebb fiú, ki a pályán leszállított, megrakott kocsikat vonatokká összekapcsolja, úgy hogy a lóval azonnal tovább szállíthatják, ez a fiú egyszersmind szabad idejében még más teendőt is végez. Az egész szállításnál tulajdonképpen csak egy arra a czélra felvett ember működik egy kisegítő fiúval. Ez a körülmény már magában véve e szállítás rendszere mellett szól, csak ezt ajánlja, hogy mennyit ér az embereket ilyen szállításoknál nélkülözhetni, azt a szakemberek úgy is tudják. " 3. Csillés. Általában 15-16 éves korban mehetett bányabeli munkahelyre a fiatal. Már a csapathoz tartozó bányásznak számított, a vájár (hever, Hauer) fizetésének a 60%-át kapta, bár munkaideje 12 óra volt. Amikor a segédvájárok a rakodóra (sturc) lapátolták (zajborolták) a szenet, azután következett a csillés (kutyás v. Laufer) munkája. A szakmai képesítéssel nem rendelkező fiú, az üres csilléket (Hund) megrakta a barnakőszénnel. A tele csillét a kitérőbe (kisvexli) tolta, majd innen az üresét a fejtés homlokához (ort) tolta vissza. Minden tele csillére egy csapatszám került (blaska), majd a csilléken lévő számot is felírta egy falapra, ami a munkahelyen lógott. 1868-ban a csilleíró (kutyaíró) még felírta annak a munkásnak a nevét is, aki a csillét tolta és a munkahely számát. Fel kellett jegyeznie a szén - darabos, aknaszén - minőségét is. A csillés feladata volt még a szerszámokról való gondoskodás is. A műszak előtt a kovácsműhelyből elhozta a kiélesített csákányokat, fejszéket és a fűrészt. A szállítókassal (solni) levitte a bányába, onnan a munkahelyre. Szállította az ácsolathoz szükséges fákat valamint gondoskodott a munkahely vízellátásáról. Technikatörténeti érdekesség a csille szó eredete és a „kutya" szó használata a bányászatban. Georgius Agricola az 1556-ban megjelent bányászati szakkönyvében említi a talicskát, az egykerekű szállítóeszközt, amivel a bányászok a kifejtett ásványt tolják ki a táróból. Ez a szállítási mód a szénbányászatban is ismeretes volt. Egy etesi bányász visszaemlékezése szerint „az egyes számú ereszkében dolgoztunk. Belekerültünk egy régi vágtába, ahol nem ácsolt csak kifaragott vágatot és abba jó minőségű szenet találtunk. Az ott lelt talicska régi, kezdetleges szállítási módra mutatott. " A csille Agricola szerint másfélszer nagyobb térfogatú volt mint a talicska. „Kb. 4 láb hosszú és kb. 2 1/2 láb széles és magas", azaz 126,4 cm hosszú és 79 cm széles és magas. Természetesen ekkor még nem ismerték a vasból készített kerekeket és a síneket, ezek a kerekek széles fatárcsák voltak. A csillés a hátsó pereménél fogva tolta ki a megrakott csillét a táróból, s hozta vissza az üresét. „Mivel a csille menet közben a kutyák vonításához hasonló hangot hallat „bányakutyának" is nevezik. Ezt a „kutyát"a nagyon hosszú tárókban használják, mert könnyebben mozog és nagyobb terhet is elbír, mint a talicska. " Pontosabb a jelentésértelmezés, amikor az aknából kiemelt, vagy a táróból kihordott ércet a hegyekből leszállító bányászok eljárásáról írt. „A mi bányászaink ló által vont szánkóra rakják, s télen a nem nagyon magas hegyekről leszánkáznak velük (....) Noricumban (a jegyzet szerint Ausztriának a Dunától délre eső területe, tehát Salzburg, Stájerország és Karintia tartományok) az ércet sörtés disznóbőrből készült zsákokba töltik és így vontatják le a lovak, öszvérek és szamarak számára járhatatlan magas hegyekből. Az üres zsákokat pedig erős, erre betanított kutyák viszik fel teherhordó nyeregre kötve a hátukon a hegyekbe". Bogdán István is ezt a szállítási módot tartja előzménynek, így ragadhatott a zsákra a kutya név, s mikor a kis vízi szállítóeszközt jelentő bajor zille szóból nálunk a 16. században megszületett a csille szó, a kutya név erre is ráragadt s rajta is maradt a bányászok nyelvében, amikor már kereken gurult. 4. Segédvájár. A vájár mellé beosztott, szakmunkát végző bányász. Munkába állásának ideje eltérő, volt ahol 6 hónapi csillési munkakör után, másutt 1-2 év múlva 16-17 évesen lehetett segédvájár a fiatal. Bére a vájár fizetésének a 80%-a volt. Feladata a vájárok által fejtett szenet a „rakodó98