Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

ány, jöjjön ide és hozzon magával, ha lehet bányászokat is. Apám összegyűjtött 14 bányászcsaládot és 1869 nyarán elindultunk és 4 napi utazás után megérkeztünk Salgótarjánba. Az állomás egy kis épületből állt, a vasút József-rakodóig volt kiépítve. A mai bányatelep helyén csak egy hosszú kolónia állt, melyben mintegy 100 család volt összezsúfolva. A többi családok kis üregeket vágtak maguknak a hegyoldalba, elejét bedeszkázták és készen volt a lakás. A mai bányatelepen nagy sürgés-forgás volt, pőrére vetkőzött cigánygyerekek futkostak ide-oda, öreg cigányok vályogot vetettek és téglát égettek. Apám az új kolóniában kapott lakást: egyszerűen betelepítették 101-iknek a többiek mellé. Egy szobában 3-4 család is lakott és ugyanennyi asszony főzött egy-egy konyhán. "A későbbi történeti munkák talán innét vették a kis „üregek" kifejezést és általánosították a bányászok lakásaiként. A képeket nézve talán jobb körülmények között laktak, akik ezekben a „lakokban" húzták meg magukat, mint idegen családokkal összezsúfolódva, egy szobában élni a felépülő kolónia lakásokat kivárva. Természetes az is, hogy az ilyenfajta gyors fejlődés a község lakóinak általában előnyére válik, de ha ez a gyors meggazdagodás vágyával párosul, akkor a község fejlesztése mindig háttérbe vonul. Salgótarjánnak is ez volt a végzete: „Ide senki azzal a céllal nem telepedett le, hogy végleg itt maradjon: kihasználni a pillanat adta előnyöket, s azután tovább menni" szemlélete uralkodott. Visszatérve az eredeti gondolathoz, a munkáslakás kérdéshez, fontos szempont lehet a munkáslétszám és a termelés alakulása között kimutatható szoros összefüggés. A törzsgárdát a részben állandóan itt lakó, úgynevezett kolonizált részben bizonyos időszakra állandóan visszatérő „kétlakinak" nevezett munkáskollektívával kívánták elérni. Mindez szoros összefüggésben állott a munkások lakás- és elszállásolási lehetőségeivel, súlyos problémát jelentve a vándorüzem zökkenőmentes működésének követelménye miatt. Az igazgatóság tudatában volt annak, hogy bányáik belátható időn belül kimerülnek, új bányákat kell létesíteniük, aminek következtében sok és főleg nagyszabású, hosszabb időre tervezett épületet nem kifizetődő számukra létesíteni. A bányának ezt a „vándorüzem" jellegét már az 1880-as években megállapította az egyik bányaigazgatósági jelentés, és ez a bányakolóniák építésében is megnyilvánult. Ugyanakkor a betelepített munkásokra az üzembiztonság szempontjából is éppúgy szükség volt, mint idénymunkásokra és így állandó jellegű lakóházak építésére, mint barakkokéra. Ezt az igényt a századforduló után új építkezésekkel és részben bérlakásokkal igyekeztek megoldani. (Bérlakásként a Zagyvapálfalvi Táblaüveggyár ideiglenes szünetelése miatt megüresedett lakásait vették igénybe.) A vándorüzem-problémát feltétlenül figyelembe kell vennünk a társulat építkezéseivel és azok ideiglenes jellegével kapcsolatban. így érthető csak meg a bányaigazgatóság gondja az üzemi és lakóépületekkel kapcsolatban. Ugyanis az idők folyamán az alábbi községek területén épült egy vagy több kolónia: Salgótarján, Zagyvaróna, Vízválasztó, Inászó, Székvölgy, Baglyasalja, Pálfalva, Etes, Kisterenye, Kazár, Mátraszele, Homokterenye, Mátranovák stb., ezeken kívül néhány épületből álló lakótelepe csaknem minden aknának volt. A bányamunkásság nagy részét a századforduló után már csak Liptó és Bars megyék szolgáltatták. Régebben sok volt az idegen, az örökös tartományokból származó munkás is, akik közül csupán félezresre tehető azoknak a száma, akik mint letelepített, kolonizált munkásként még megtalálhatók. Rajtuk kívül jelentős számban vannak képviselve a környékbeli falvakból származók, akik egyben a munkaerő-tartalékot is képezték. A környékbeliek, a liptóiak, a Bars megyeiek zömében kétlakiak, a tavaszi és az őszi betakarítás idején eltávoznak a bányától. A bányászkodás mellett a magaművelte saját föld biztosítja a megélhetésüket. A kolónián munkáslakásokban lakó munkásréteg követte a bányaüzem vándorlását, míg a parasztházakban élő, kétlaki vagy alkalmi munkás legtöbbjének nem volt életfeltétele a bányában való dolgozás, mert a bányaüzem bezárása után visszatért létalapjához, a földhöz. A salgótarjáni szénmedencében a statisztikai adatok alapján a községi lakásokból kikerült munkások többségben voltak a telepített munkásokkal szemben. Az arány hosszú éveken keresztül 3070% volt a községi lakosok javára. Az üzem fluktuálása miatt évtizedenként jelentékeny eltolódások voltak egy-egy falu bányásznépességének arányszámában, de a tájra gyakorolt hatásában is. Az elhagyott telepek, munkáslakások 91