Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

kedett, a különbözet 20 630 volt, vagyis a megye lakossága 8,7%-kal szaporodott. A létszámnövekedésben a városok állnak az első helyen: Losonc lakossága 8952 főről 11 593-ra, tehát 29%-kal emelkedett. Balassagyarmat lakossága 8425 főről 10 527 főre, 25%-kal, Salgótarján 13 544 főről csupán 13 781 főre, vagyis 237 fővel szaporodott, ami alig éri el az 1%-os emelkedést. Ezt a körülményt kizárólag annak lehet tulajdonítani, hogy a salgótarjáni bányaüzemek fokozatosan a várostól D-felé helyeződtek át. Az egyes községek közül a legnagyobb szaporodást Korláti mutatja, ahol a lakosság a kőbányaüzem kifejlődése következtében 225%-kal gyarapodott, tehát több mint megháromszorozódott. Etes 72%-os, Mátranovák 56%-os, Somoskőújfalu 46%-os, Zagyvapálfalva 37%-os növekedést mutat. Jelentékenyebb csökkenésként Zagyvaróna 30%-os visszafejlődése említhető, amely szintén a bányaüzem áthelyezésének tudható be. Hasonló okból csökkent Baglyasalja és Karancsalja lakossága is. A lakosság számában észlelhető hullámzás fő okozója az, hogy míg a városok és a bánya, valamint az ipartelepekkel rendelkező községek rohamos fejlődésükkel a vidék lakosságának agrárproletárságát felszívták, addig találhatók olyan területek is, ahol a munkakereslet nem fedezi a munkakínálatot. A munkakeresletet jelentő pontok a közlekedés révén könnyen megközelíthetők, ide tartozott a megyében elsősorban Losonc és Balassagyarmat, de idesorolható kétségtelenül Salgótarján is, bár ennek lakossága alig mutatott emelkedést. Ha az ipari üzemek nem rendelkeznének felszívóképességgel, a bányatelepek egy részének áthelyezésével Salgótarjánnak a lakosság lényeges fogyásával kellene számolnia. Magában Salgótarjánban a bányászattal foglalkozók aránya 1920-tól mutat erőteljesebb csökkenő tendenciát. Ennek oka a már említett bányák kimerülése és délfelé terjedése, valamint az ipari és egyéb területek előtérbe kerülése. Az első világháborút követő gazdasági fellendülés 1923-ig emelkedő tendenciájú létszámot mutat. 1924-től 1936-ig mérséklődik a szénigény, s ezzel a bányamunkásság létszáma 6500-7400 fő között ingadozott. Jellemzője a periódusosság, azaz a tavaszi munkalétszám csökkenése és őszi növekedése. A háborús konjunktúra a szénigény növekedése mellett a létszám emelkedését is maga után vonta. 1945-ben a létszám ismét lecsökkent 7860-ra. A szénmedence munkáslétszámának alakulása 1867-1945 kötött évi átlagban év fű év fö év fő 1867 217 1893 4227 1920 9266 1868 515 1894 4776 1921 9920 1869 1520 1895 5123 1922 10772 1870 2090 1896 5172 1923 11418 1871 2800 1897 5011 1924 10590 1872 2890 1898 5173 1925 7213 1873 2700 1899 4939 1926 6617 1874 2120 1900 5558 1927 7120 1875 1990 1901 6025 1928 7010 1876 1960 1902 5380 1929 7460 1877 2060 1903 5599 1930 7180 1878 1990 1904 5514 1931 6850 1879 2390 1905 6121 1932 7090 1880 2519 1906 6589 1933 6890 1881 2240 1907 6818 1934 7150 1882 2391 1908 7416 1935 6900 1883 2984 1909 6695 1936 7410 1884 3270 1910 6888 1937 8120 1885 3248 1911 6692 1938 8250 1886 3251 1912 6796 1939 8360 1887 3130 1913 7319 1940 8870 1888 3383 1914 6106 1941 9230 1889 3570 1915 5715 1942 10010 1890 2870 1916 5671 1943 10150 1891 4130 1917 6214 1944 10350 1892 4380 1918 1919 6783 8078 1945 7860 86