Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

ta az iparosodás a szakmunkásokat, melynek révén létrejött két különálló részként a bányai és ipari munkásság, valamint a parasztság, mely lélekben, kétlakiként is paraszt maradt. Gerő Nándor szerint: „Mert nálunk munkástörzsről szó sincs. Mi nem gyermekkorától neveljük a nemzedéket bányásszá, hanem az eke mellől visszük a mélységbe. Bányászatunk vándorbányászat: egy-egy községben, egy-egy vidéken csak egy-két évtizeden átfolyik. Munkásaink többsége a környék fóldmíves népe szolgáltatja, ki ha készen van a mezei munkával, beáll bányásznak. Ha bányászat egy vidéken megszűnt, az a műkedvelő bányász nem vándorol tovább az aknával, mert annak egy kis háza, földje van otthon: tehát az új területen új munkásanyag nevelése vár az üzemvezetőre. "

] A kezdeti bányászkodás korszakában rendszeres bányászat nem lévén, a bányászként foglalkoztatott dolgozók száma jelentéktelen és foglalkoztatásuk is időszakos. Miután a bányászat ebben az időszakban hagyományokkal sem rendelkezett, a bányászságról, mint szakképzett munkaerőről nem is beszélhettünk. A bányák szakaszos üzemeltetése sem kedvezett az állandó és jól begyakorolt szakmunkás törzs kialakulásának. De a bányák, azaz a szénásóhelyek, valamint a kezdeti táróbányászkodás alacsony színvonala sem tette lehetővé a bányamunka szakmunkává válását. Megváltozik a helyzet a tőkés bányászat megindulásával, mely a bányászat színvonalának állandó és rendszeres emelésével és a széntermelés folyamatos növelésével a bányamunkát szakmai rangra emelte. Ennek megfelelően külsőségei és belső, gazdag tartalmú szokásrendszere is kialakul, illetve állandósul. Persze ez a folyamat nem megy végbe gyorsan és zökkenőmentesen. A bányászat fejlesztésének legnagyobb nehézségét a tőkés gazdálkodás első évtizedében a szakmunkáshiány okozta. Még nincs meg a munkásállomány magja, mely mellett új és bővülő szakmunkás (vájár, aknász) generációk fejlődhetnek ki. De nincs még az országban olyan hagyományokkal rendelkező szénbányászat sem, melynek példája e munkát a medencében vonzóvá tenné. Ilyen körülmények között az első tőkés vállalat legfontosabb feladatát külföldi bányamunkások és egyéb, főleg bányamérnökök, kereskedelmi és hivatalnok szakemberek toborzása és letelepítése képezte. Nagy erővel indult meg tehát a munkástoborzás a szomszédos országokban, illetve a Monarchia területén a szén és az ércbányászatban jártas szakemberek után. Eredményeként csakhamar megjelennek - a munkásfelvételi naplók tanúsága mellett - Salgótarjánban és környékén a szlovák (lipták, krekács stb.), német (cipszer), cseh, osztrák, lengyel, stájer, karintiai (gráner), krajnyák munkások. E néhány száz bevándorolt szakember kiegészülve a megyei jelentkezőkkel, akik zömmel a segédmunkát (urasági) végezték, képezte medencénkben és egyben Nógrád megyében is az ipari munkásság magját. Az egymás nyelvét, szokásait, hagyományait nem ismerő emberekből kellett akcióképes, bányászati munkára alkalmas munkástömeget nevelni. A Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. munkásanyakönye 1863-1872 közötti időből megőrizte a „nógrádi szénbányászat úttörőinek" nevét. Az első, régebbi nyilvántartási könyv létezéséről nincs tudomásunk, meglétére, tehát a legkorábbi bejegyzéseire csupán a második könyv hivatkozásai utalnak. A munkásanyakönyv a kezdeti időszakból csak 39 munkás nevét őrizte meg, melynél azonban jóval több munkás fordult meg a barnakőszén medencében. Az 1868-ban megalakult Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. jogelődjeinek munkásait átvette, szolgálati éveik kezdetéül az elődökhöz történő belépés idejét fogadta el. Ezzel nem közismert történeti adatokra enged következtetni. Az alapvető feltárást és elemzést a németül vezetett és az osztrák „Bergbau, Formátum 2" bányanyomtatványnak megfelelő 14 rovat adataiból Belitzky János 1966-ban elvégezte. Elemzése az 1863 előtti időszakra is felvilágosítást nyújt. A munkába lépés dátumát rögzítő adatok 1845. évi keltezése az 1848-ra datált salgótarjáni barnakőszén medence kezdetének idejét teszi kérdésessé, bár ez az egyetlen adat csak figyelemfelkeltő, és nem bizonyíték erejű. Pokváry György szerződéses vájár 1845-ös első adatát az új munkásanyakönyvben nem vezették át, miután húszévi szolgálat után 1865 augusztusában a csődbejutott vállalat elbocsátotta. Többé már nem tűnt fel vidékünkön. Valószínűleg nem Salgótarjánban, hanem a szomszédos Zagyván, vagy Inászó-pusztán dolgozhatott. Ugyanis a nógrádi emberek a szenet az iparszert kitermelés előtt is ismerték, Rónán, Zagyván, Inászó-pusztán, Kazáron, Pálfalván stb. a vízmosásokban, felszíni kibúvásokban előtűnő kőszén korán felhívta magára a figyelmet. Saját szükségletre, helyi igények kielégítésére a rendszeres bányászat megindulása előtt már ásták a szenet vidékünkön. Az 1848 előtti szénbányászatra utal Litschauer La74