Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

tal kiállított igazolás szerint (1849. május 29.) „Zemlinszky Rudolf ellen semmi panasz nem merült fel a városban való tartózkodása idején, sőt a „magyarhoni szabadság eránt rokonszenvvel s lelkesedéssel viseltetvén" az őrseregnél káplár (tizedes - Sz.F.) minőségben a város ágyúival 8 hétig önkéntes tüzérként szolgált. A Szemere-kormány az orosz beavatkozás nyomán 1849. május 18-án „keresztes háborúra" hívta az ország népét. (A felhívást június 27-én megismételték, mivel a kívánatosnál csekélyebb volt a foganatja.) Zemlinszky Rezső a májusi felhívás nyomán jelentkezett június 22-én katonai szolgálatra, s mint írta: „lángoló hazafiúi buzgóságtól áthatva, magát a pályára alkalmasnak érezvén, a mostani pályát mint pénzverdéi díjas gyakornok, emezzel az utászival" szeretné felcserélni. Indoka egyszerű volt „így a nemzet szent ügyét elszánt tettekkel előmozdítván édes hazájának leghasznosabb szolgálatot teend". Annál is készebb volt felajánlani „újonnan vérét és életét a haza önállóságáért, minthogy Götz alatti fogságból szerencsésen megszabadulván " ezt mindjárt szentül megfogadta. A Görgey vezette hadügyminisztériumhoz írt beadványát - mivel június 5-én Görgey lemondott a miniszteri posztról, a tárca betöltéséig, július 14-ig Kossuth Lajos intézkedett hadi ügyekben - maga a kormányzó támogatta június 24-én keltezett átiratában. Zemlinszky Rudolf bányagyakornok és nemzetőrségi tüzértiszt folyamodványát az utász hadnagyi kinevezéshez „a tekintetbe vételt megérdemelni látszik" megjegyzéssel látta el. A hadügyminisztérium június 27-én vette előjegyzésbe a kérvényt. A további katonai pályája ismeretlen, bár nekrológjában méltatója vérségi és temesvári ütközetekről írt, amiben Zemlinszky is részt vett volna. A közvetett bizonyítékok szerint júliustól szállhatott hadba, mivel a Közlöny 1849. augusztus 11-i számában Zemlinszky Rudolfot július 23-tól zászlóaljbéli őrmesternek nevezték ki, illetményét is július 23-tól számították. Zemlinszky Rezsőt körülvevő megbecsülés és szeretet érződik ki a halála után írt sorok közül, megszépítve a katonai múlt rideg valóságát. „Szinte újra érzem egy délczeg galambősz fürtű, vasmarkú ember kézszorítását, azt a két öreg könnycseppet a kezem fején, s szívembe néma fájdalom sajgása nyilai. Ki végig küzdötte a forradalom harczait, majd leoldva az ezredesi kardbojtot aczélerejét, a magyar bányaipar rendezésére, Tarján felvirágoztatására szánta, beteg munkások segítő egyesületét s temetkező egyletét alakítja, hasznos s nemes munkásság közepett élt mindvégig, lehunyta szeme pilláját örökre. Zemlinszky Rezső volt a neve, az ég áldása legyen hunyó porán, amott a tar jani sírboltban. " A világosi fegyverletétel után Zemlinszkynek is bujdosnia kellett, neve az elítéltek között szerepelt. Először Pesten tűnt fel, ahol Haynau pribékjei elől egy özvegyasszony fiaként bújtatta nyomorúságos körülmények között. Bécs biztonságosabbnak ígérkezett - itt tanult korábban, volt helyismerete, valamint a német nyelvet szinte anyanyelvként bírta - ezért 1850-ben ide menekült. Hamarosan állást kapott s a semmeringi alagút építésénél mérnöki feladatot látott el. Még ugyanebben az évben a csehországi Klostergrábban az ezüstkohóknál kohómester, majd a niklosbergi ezüstbányák üzemvezetője lett. A Laibach (Ljubljana) melletti Knaponisen ólomércbányának 1853-tól lett a bányagondnoka. Itt olyan sikeres feltárásokat végzett, hogy eredményeire felfigyelve 1858-tól már a Schatzlár melletti (Észak-Csehország) szénbányák igazgatói székét foglalta el. Itt átszervezte az üzemet, növelte a termelését s egy új technikán alapuló eljárással kokszosította az aprószenét, mellyel újabb dicsőséget és elismerést szerzett magának. Az örökösen kutató, szakmájának élő bányászati szakember a szénbánya közelében vasérctelért fedezett fel s ezzel a vasércbányászat alapjait vetette meg a területen. Nemcsak mint bányász, hanem mint kereskedelmi szakember is gyakorlatot szerzett Schatzlárban, melyet később a salgótarjáni szénbányáknál kamatoztathatott. Ebben az időszakban utazásokat tett Svájcban, Franciaországban és Angliában, ahol tapasztalatokat gyűjthetett szakmai fejlődéséhez. Magyarországra 1861-ben térhetett vissza, ennek okát szintén nem ismerjük, hiszen sikeres életszakaszt zárt ezzel le. Előbb Pesten mérnökként és bányászati tanácsadóként (consulant) dolgozott, sőt bekapcsolódott a hazai barnakőszénbányák szervezési munkálataiba is. A Szent István Kőszénbánya Társulat alapszabály tervezetének 6. §-ában az alapító bizottmány tagjai között találjuk nevét 1861. október 24-én. További kapcsolata a társulattal ismeretlen, majd csak 1865-ben került ismét előtérbe a neve. A csődeljárás alatt álló es. kir. szab. Pest-Losonc-Besztercebányai Vasút és Sz. István Kőszénbánya Társulat vezetői a salgótarjáni üzemvezetőségük élén vezetőváltást hajtottak vég631