Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

szénbányászatunk 19-20. századi jogrendjét megállapította. Elismerte a földbirtokosnak a kőszénhez kapcsolódó jogát, ezzel bányajogosítványt beleegyezése nélkül nem lehetett igényelni. A földbirtokos jogai is, melyek a földbirtokossal történt megállapodáson nyugodtak, ellenszolgáltatásként haszonbért vagy „hozam szerinti" hányadot fizettek. Az 1857. március 19-én keltezett udvari rendelet a 284. §-t úgy értelmezte, hogy a kedvezmény csak a földbirtokost illeti meg, a volt jobbágyoknak juttatott telken minden fekete vagy barnakőszén feltétlenül fenntartott, vagyis szabad ásványként értelmezhető. Wahlner Aladár „A kőszén a mai bányajogrend keretében" с könyvében a kérdést úgy értelmezte, hogy az 1862. szeptember 3-án keltezett udvari rendelettel helybenhagyott utasítás kőszénbányászatunk fejlődése szempontjából nagy horderejű, mert e nélkül az ún. törpebirtokosok szénjogosultságuk alapján támasztott akadálya a gyakorlatban elháríthatatlan lett volna. A kőszén szabaddá tételét ellenzők nem tudták, vagy nem akarták megérteni, hogy a kisebb birtokosok parcelláin a kőszén kitermelési jogának megszerzése milyen nehézségekbe ütközik. Az adományozáshoz minden földterület szénjogát igazolni kellett, a meredeken dűlő széntelepek esetében olyan területeken kellett a vállalkozóknak a szénjogot megszereznie, ahol széntelep nem fordulhatott elő, de ide is meg kellett váltania a szénjogot. Sokszor fiktív szénjogot fizettek a földbirtokosoknak. Az alkotmány visszaállítása után a magyar bányatörvény megalkotását a kormányok fontosnak tartották. 1870-ben egy bizottsági törvényjavaslat a kőszenet szabad ásványnak nyilvánította volna, a szakbizottságon azonban a terv nem jutott túl. Nógrád megyében gr. Forgách Antal bizottsági tag (1868tól az SKB Rt. elnöke) önálló indítványt tett a bányatörvény javaslathoz, mely a vállalat szempontjait követte: „Mink tehát a nemzeti kincset hazánkban olyképpen fenntartani akarjuk, miszerint azzal csak a földbirtokosság rendelkezhessen". Utalt angliai viszonyokra és más országok viszonyaira is, ahol a „tulajdonos kezéből a kőszenet nem ragadták ki". Végső érve, mely alapján elfogadták indítványát a következő volt: „Nem attól függ a nemzeti kincsnek áldásos hatása, hogy az a földbirtok tulajdonából kiragadtassék, hanem attól, hogy miképpen fejlődnek általában közlekedési és iparos viszonyaink." Kőnek Sándor 1882-ben így vélekedett a kérdésről: „A szénbányászatnak felszabadítása a földbirtok alól nálunk égető szükségnek bizonyult, mert az országbírói értekezlet javaslata szerint elfogadott amaz elv folytán, hogy a földtulajdonosnak három évi elsőbbsége van a telkén átvonuló széntelepzetre, annyi peres viszályt, annyi kellemetlenséget okoz a szén után kutatónak, hogy e körülménynek leginkább tulajdonítható a szabadkutatásokkal való gyakori felhagyás, a szénbányászat általános kötöttsége, és a termelésnek megszorítása. " 1884-ben a kormány és a bányavállalkozók a kőszén felszabadítását célozták meg, a javaslat nem jutott az országgyűlés elé. A szabadkutatásokkal űzött nagymérvű szédelgések és visszaélések megszüntetése céljából a kormány végül meghozta a felügyeleti illetékről szóló 1885. évi XIV. tc.-ket. A szabadkutatásokról szólva Kőnek Sándor így érvelt: „... a nagybirtokosok szabadkutatásokkal fedik a bányatelkeikkel határos területeket, mások meg bízván abban, hogy az ásványszénre eddig fennálló ideiglenes törvénykezés még hosszabb időn át érvénybenfog maradni, beérik a merő kutatási engedéllyel, a nélkül, hogy akár amazok különös kutatási tevékenységetfejtenének ki, és így a szabadkutatások létszámában ez úton beálló gyarapodás legkevésbé sem szolgálhat a bányaipar előnyére... ". 1890-ben újabb bányatörvényjavaslat született, melyben a német bányajogok eszmekörében mozogva a megváltási rendszert kívánták volna elfogadtatni. Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület 1894-ben a földtulajdonosokat termelési jutalékkal kárpótolta volna, de ebből sem lett törvény. Az államosításig így fennmaradt a nagybirtok feudális előjoga a szénbányászatban. Az osztrák általános bányatörvény módosításokkal 1945-ig, majd formailag 1960-ig használatban maradt.

5 Két példát érdemes bemutatni a kérdéskör áttekintésekor a megyéből, mely a hosszú múltra visszavezethető jogátháramlást részben nemesi, részben úrbéres területen mutatja be. Dr. Vásárhelyi Zoltán nemesi belsőségére (földbirtok) 1872-1935 közötti időszakban született szerződéseket vették figyelembe. Az adománykérő az SKB Rt. volt, s a felkért bányatelek alatt elterülő széntelephez való jogát a bányajárás alkalmával a bányahatóság emberei előtt igazolta. Eszerint a Vásárhelyiféle nemesi belsőségekre nézve bemutatta a nemesi birtok egykori részes tulajdonosainak: Szabó Ferenc mátranováki, Végh György homokterenyei lakosoknak a Hamburgi Angol-Német Bankkal 1872. augusztus 23-án, illetve december 9-én kötött szerződéseit, melyek során a bankra átruházták 35