Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

Úgy értékelték, hogy a 0,28-0,36 m telepvastagságot figyelembe véve az akna napi 62 vagon szénnél többet nem tud termelni, ezért az évi széntermelés - a 291 munkanapot figyelembe véve legfeljebb csak 1,8 millió q lehet. Ennek a szénmennyiségnek a kitermelése azt jelentette, hogy munkanaponként nem kevesebb mint 1200 m

2-nyi területet kell lefejteni. A széntermelést figyelembe véve még 13 évi termelésre számítottak, a bánya teljes leművelését 1950-ben várták. Az igen csekély telepvastagság ellenére a bányabeli viszonyok jónak mondhatók. A homokos, nem duzzadó természetű fekükőzet és csak a helyenként hullásra hajlamos fedü, valamint a ritka „telepugrások" és vetődések tették lehetővé a bányászatot. A fejtési mód ekkor csúszdaüzemes csapásmenti frontnak volt mondható, mely a szakember véleménye szerint tovább „nem igen tökéletesíthető". (Felvetődött még a közvetlen fedünek (a lejártó kő) a széntelep fejtés előtti leszedése, a kedvezőbb daraboshullás elérése céljából.)

16 A fejtési teljesítmények a bányában 8 és 8,5 q között ingadoztak - melyek ugyan alacsonyak de tekintettel a kedvezőtlen körülményekre, mégis kielégítőnek voltak mondhatók. A fejtésekben rendszeres munka folyt annak ellenére, hogy a 0,3 m átlagos telepvastagság mellett az ún. „lejáró kő" a fejtési üregben teljes egészében nem volt elhelyezhető. Ezért a felesleges meddőt a bányászoknak a csúszdán le kellett adniuk és csillékbe rakva a hányóra kiszállítani. Egy vizsgálat szerint 5 kiszállított csille közül 2 meddő kőzettel volt megtöltve. Nyilvánvalóvá vált tehát, hogy ebben a bányában +0,28 m telepvastagság az a határ, mely mellett bányászkodni még érdemes volt. A szállítóközlék, siklók és lejtaknák igen jól voltak karbantartva, amit a 12-15 fillér/q között mozgó bányafenntartási költség is eredményezett. A fősiklók, melyek a lefejtéssel egyidőben hajtottak, csak másodszori átácsolás után „nyugodtak" meg. Célszerűnek látszott itt az első biztosításnál a „Schwarz" féle acéltámokat alkalmazni, és a végleges keményfa ácsolatúkat csak a fedürétegek megfelelő megnyugvása után beállítani. A bányamunkásság, főleg a szakmányban dolgozó munkások nem voltak a keresetükkel megelégedve, ezért hol béremelési kérvényeket nyújtottak be, hol pedig a sztrájk lehetőségét vetették fel a bányaigazgatóság felé. A bánya vezetősége a helyzetet értékelte, az aknai munkások komoly sztrájkmegmozdulásától tartott. Az átlagos vájár szakmánykeresetét vizsgálva, nagyonis jogosnak ítélhetők a bányamunkások sérelmei. Rau-aknán az átlagos vájár-szakmánykereset túlzott leszorítása már 1933-ban elkezdődött. 1932-ig a Rau-akna átlagos vájár szakmánykeresete állandóan a nógrádi bányák átlaga felett mozgott. A különbözet évről-évre nagyobb lett: 1933-ban 10, 1934-ben 43, 1935-ben 48, 1936 januárban 51, áprilisban 64, októberben 41 fillér. A helytelen és rövidlátó politika ellen a jelentés következő mondata is szólt: „Szem előtt kell tartanunk, hogy minden munka elvégzéséhez nemcsak szaktudás és idő, hanem bizonyos munkakedv és munkakészség szükséges. A jó teljesítmény pedig javarészt ezen utóbbi körülménytől függ. " A Rau-aknai eset, a munkásság elkedvetlenedése és elkeseredettsége élesen rávilágított a helytelen bérpolitikára, melynek hatására a teljesítmények estek 15-18%-kal. 1936 júliusban 1200 emberre napi 60-62 vagon termelés, augusztusban 1300 emberre napi 65-66 vagon termelés, októberben 1390 emberre napi 52-56 vagon termelés jutott.

17 Végül is a nagy szállítási távolságok, a telep kedvezőtlen elhelyezkedése, a nagy mélység, a víz, a nagy villamosenergia-szükséglet, az évről-évre emelkedő beruházási költségek arra késztették az igazgatóságot, hogy az aknát beszüntesse.* Az Akna bezárása 1939-ben történt meg anélkül, hogy a nagy költséggel telepített és biztosított kotrocói akna hivatását betöltötte volna. Rau-akna meg* 1939 májusában több vízbetörés volt, a nagy mélység, a sok meddömunka nehezítette a termelést. A bányát a szakvélemények alapján fokozatosan kellett felhagyni. 273