Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

szatot a fedőhomok nagy mennyiségű vize nehezítette. Az itt termelt szenet keskeny nyomtávú vasúton, a Gusztáv-aknai alagúton át szállították a baglyasaljai osztályozóra. Karancsalja határában történt bányanyitási kísérletről 1859-től találunk adatokat a bányakapitánysági kőszénjogi szerződésekben.

1 Ebben az évben kért Engelmann János Babtist, a losonci kéntechnológiai intézet (Nikkel kohó, Pakfong gyár) igazgatója Alexander SchöUer bécsi nagykereskedő és vállalkozó nevében többek között Karancsalja területére is zártkutatási engedélyt a besztercebányai bányakapitányságtól. SchöUer ismereteink szerint már korábban is termeltetett szenet a szomszédos Karancsberényhez tartozó Kisaranyi-pusztán.

2 A terület kutatói között találjuk még 1859-ben Windsteig Georg bécsi kőbánya-tulajdonost is Wéber Alajos társaságában, akit az első tanult bányásznak ismerünk vidékünkön. Az 1860-ban a salgótarjáni szén feltárásában szerepet vállaló Brellich János is rendelkezett kutatási engedéllyel Karancsalja területére. (Brellich 1856-ban végzett feltárást Jankovich Antal örököseinek birtokán, majd egy egyezségben lemondott Jankovich Erzsébet javára 6 db karancsaljai zártkutatmányról). Ez az 1856-os adat csupán kutatási jogot jelentett bányanyitási kísérlet nélkül. Ismereteink szerint négy év múlva ismételten próbálkozott kutatással Karancsalján.

3 Alexander SchöUer, mivel kutatása sikeres volt, 1861-ben engedélyét megerősíttette. Maász Mihály bányagondnok pedig egy jelentésében 1860-ban karancsaljai és salgótarjáni bányaüzemre vonatkozó kimutatásokat közölt amelyek valószínűsíthetően a Brellich-Windsteig féle bányákra vonatkoztak. Brellich János vasúti mérnök és Wéber Alajos bányász látva és tapasztalva a szén jelentőségét, fontosságát, a kincskeresők megszállottságával az ügyben bízva nagy szívóssággal dolgozott tovább a területen. Brellich 1860-ban megnyerte Windsteig pénzbeli támogatását és Wéber szakértelmét, társulásuk minden erejét és összeköttetését felhasználva egy vállalkozás megszervezését tűzte ki célul. A vállalkozáshoz 16 zártkutatmány állt rendelkezésükre Kazáron, Vizsláson, Salgótarjánban és Karancsalján.

4 Az ügy komolyságát mutatja egy 1860-as jelentés, mely szerint Karancsalján 1 öl (1,89 m) mélységű aknában - inkább szénásó gödörben - 3 láb (0,93 m) vastag csillogó széntelepet tártak fel és termeltek ki.

5 Az általuk 1861. augusztus 14-én megalakított Szent István Kőszénbánya Társaság jogutódja lett 1868-ban a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., mely így Karancsalján is rendelkezett szénjogosítványokkal. A források egybevetése után megállapítható, hogy területünkön két egymástól különálló bányászkodásról kell szólni. Az egyik bányát Alexander SchöUer létesítette, míg a másikat a Szent István Kőszénbánya Társaság. A SchöUer féle bánya - Alexander Grube - vagy ahogy később nevezték a Sándor-bánya 1860-tól szerepelt az iratokban. Munkásairól az első kimutatás 1870-ből való, amikor 17 bányamunkást tüntettek fel a bányánál. Termeléséről 1876-ból találunk adatot, ekkor 27 441 q szenet termeltek. 1868-ban említést tettek magáról a bányáról is. Ekkor 80 láb (25 m) hoszszú fasínpályával rendelkeztek, amin két ló húzta a csilléket. A táró ezek szerint 25 méter, vagy ennél rövidebb lehetett. A szállítópálya 8 év múlva érte el a 800 láb (250 m) hosszúságot. A táró víztelenítését kézi erővel végezték, azaz rocskában vagy csillében szállították a külszínre, esetleg a táró csorgájáig, ahonnan aztán a szabadba jutott. Az Északmagyarországi Egyesített Kőszénbánya és Iparvállalat Rt. megalakulása után egy évvel, 1882-ben megvásárolta a Sándor tárót és üzemeltette. Az utolsó értékelhető adat 1895-ből való, amikor 30 munkás dolgozott a táróban. Megállapíthatjuk, hogy kis teljesítményű, alacsony munkáslétszámú primitív kis táró volt. Munkásainak száma 1870-1895 között átlagban 21 fő, melyek nagyobb szóródást az idényjelleg szerint mutattak. Ősszeltélen nagyobb létszámot, tavasszal és nyáron kisebb létszámot foglalkoztattak. A Sándor táróról két bányatérképet ismerünk 1871-1872-ből. A 180 465,6 m

2 nagyságú bányatelek Karancsalja és Etes között terült el, a Tizedes patak völgyének déli részén, az Ortvány - völgy oldalában fektetve, ide nyílott a tárók szája.

6 Már a Sándor táró működésének idején tudomásunk szerint egy balassagyarmati ügyvéd, Némethy Kálmán 1869. július 25-én adásvételi szerződéssel szénjogokat szerzett Karancsalján a birtokosoktól, majd a „földgyomrában létező kőszén telepek"érdekében 1109 hold területet vásárolt meg 12 ezer o. é. forintért. Az adásvételi szerződés alapján Némethy 1874-ben Karancsalja területére megkérte a kutatási engedélyt. Jogutódjaitól 1881-ben a Magyar Országos Bank vette meg a szénjo251