Szvircsek Ferenc: Bányászkönyv (Salgótarján, 2000)

8. BÁNYÁSZATI KÖZIGAZGATÁS A 14-15. században a bányászati közigazgatási feladatokat a bányakamarák látták el. A bányaigazgatás új rendjének a kialakítására I. Ferdinand (1526-1564) uralkodása idején került sor, amikor 1531-ben a bányákat és a bányavárosokat a Pozsonyban felállított magyar kamara helyett az alsóausztriai kamara hatáskörébe rendelte. II. József (1780-1790) a bánya-igazgatást is megreformálta, 1788-ban kerületi bányatörvényszékeket szervezett. Az 1790. évi XXII. te. a bányaügyet a magyar udvari kamara alá rendelte, a gazdasági szabályozást azonban az uralkodó magának tartotta fenn. 1848-ban a kamarai igazgatás megszűnt, 1854-ben létrejöttek a bányakapitányságok, mint a bányaigazgatás elsőfokú hatóságai. Mindazok a vállalkozások, amelyek ásványszén, továbbá a fejedelmi úrjognak „fenntartott" ásványok (fém, kén, konyhasó, grafit és földszurok) felkutatását, vagy majd iparszerű kinyerését és hasznosítását célozták, az 1854. évi általános bányatörvény szabályainak érvényrejutása felett őrködő állami szerv, a bányakapitányság hatáskörébe került. A bányahatóság feladatköre tehát közigazgatás, az ún. bányászati közigazgatás. Ez a közigazgatás közjogi funkció, mely a „speciális törvényben statuált jogok és kötelmek alapítását intézi, majd azok rendjén őrködik". A bányahatóságok adományozták a törvény alapján az állam nevében a bányajogosítványokat, amely adomány alapján a vállalkozó tulajdonosává lett az ásványkincsnek. E tulajdonnal az adományos mint magánjogi jogtárggyal rendelkezhetett. A szabad rendelkezés magánjogi természetű jogügyletekben nyilvánult meg, miért is ha azok nyomán valamely jogvita keletkezett, abban már nem közjogi (közigazgatási) alapon történt a kiegyenlítés, hanem a magánjog szabályai szerint az állam bíróságai útján. Az adományozott ásványkincsekkel a vállalkozó saját hasznára rendelkezett ugyan, azonban az ország gazdasági érdekeit szem előtt kell tartania. A gazdasági érdek itt az volt, hogy a földben levő ásványkincsek bányászás közben veszendőbe ne menjenek, s hogy azok mielőbb napfényre kerüljenek, az ország iparát ellássák, kereskedelmét élénkítsék. Itt is volt tehát feladata a bányahatóságoknak: őrködni azon, hogy „a vállalkozó oktalan vagy „rabló" műveletei által az ásványok tökéletes és teljes kinyerése lehetetlenné ne váljék", továbbá, hogy a bányák,folytonosan és kellő hatállyal munkában tartassanak". Ez utóbbi alól a bányahatóságok indokolt esetben korlátolt időre felmentést adhattak. Arra is a bányahatóság ügyelt, hogy „a bányaművelés által vagyonban és életben kár ne történjék". (Külszín védelme, gépi berendezések ellenőrzése, veszélyek - mint vízbetörés, bányalég- és szénporrobbanás, kőzetomlás stb. - elhárítása, mentés.) A bányahatóságok közigazgatási működése tehát akkor, amikor azok az üzemvezetést ellenőrzik, műszaki (technikai) elemekkel színesedett. A bányavállalkozó a munkások „jólétét czélzó intézményeket" létesíthetett (élelemtár, társpénztár stb.). Minthogy ezekben a törvényes cél az altruizmus s az eszköz a munkás pénze, azért ezek nem szolgálhatták a vállalkozó egyéni hasznát, hanem csupán a munkás helyzetének javítását. E fölött is a bányahatóság őrködött. A munka ellenértékének kiszolgáltatási rendjét (bérezés rendszere), valamint az üzemi büntetéseket, a befolyt bírságpénzek hovafordítását ugyancsak a bányahatóság ellenőrizte. Ő lépett fel elsősorban a „munkaviszonyok" esetében is (sztrájk), hogy a viszály oka megszűnjék, s a munka helyreálljon. A bányahatóság hallgatta meg a munkásoknak a - munkaviszonyból eredő - egyéni panaszait is, hogy azokat békéltető módon eligazítsa, megoldja. Figyelemmel kísérte, hogy a bányavállalkozó viszonya az alkalmazottaihoz a törvény szabályainak megfelelt-e. A bányahatóság a bányatörvény rendeleteit megszegő vállalkozókkal szemben bírság büntetéseket szabhatott ki. Legsúlyosabb szankció az volt a kezében, hogy a jogosítványokat elvonhatta. 182