Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén (Debrecen, 1986)

CSECSEMŐKOR - Csecsemő a mezőn

kaerőre, kihozván az ebédet, maga is ottmaradt dolgozni. Legfeljebb a még élő dédanyára hagyhatták otthon az apróságokat. Azonban, amíg annak volt ereje, maga is igyekezett a mezőre, ha pedig már erre nem volt képes, általában a gyermek felügyeletét sem tudta biztonságosan ellátni. ,,Hát inkább csak vittük magunkkal. Nálunk is az anyósom még kijárt a mezőre, csak az öregmami volt otthon. Egyszer hagytam szegénykéket az öregmamira. Egyszer csak - nem is tudom mán hol dogoztam - mondja, hogy: Jaj! Jaj! Meghalt Lajos! - mikor hazamék. Kilenc-tízhónapos ha vót szeginkám. Oszt leesett az öregmami karjáról" (Pásztorné Kovács Veronika, sz. 1895., Drégelypalánk). A kiscsaládokban az jelentett valamelyest megoldást, ha volt idősebb gyermek, ötéves kislánnyal, de fiúval is, szükségből már otthagyták egy fél napra a csecsemőt. „Mentem kapálni. A nagyobbat (sz. 1918.) itthon hagytam, a kicsit (sz. 1924.) meg kivittem magammal. Egy sort sem bírtam bekapálni, nem bírtam haUgatni a rívását, csak szaladtam oda. Délben hazamentem, jól megszoptattam, betakartam. Még nem tudott járni. Betettem a bölcsőbe: Jancsikám, ringassad, vagy vidd ki ha felébred. Játsszatok vele! - No mán játszani éppen nem tudott vóna, ahho' még kicsi vót. Csak hogy ott legyen a nagyobb közelibe, ne ríjon. No persze a nagyotb elment a pajtásokval. Csak a szomszédasszony hallotta, hogy nagyon rí a kicsi. Átment oszt hozzá, a fal alá leterített egy ponyust, kivitte rá a kicsit. A nagyobbat meg elékiabálta, hogy vigyázzon rá. De az csak nem ügyelt, mikor hazagyöttem, úgy rítt szcgénke. No oszt Jancsit én elvertem alaposan" OBagymszkiné Prazsák Mária, sz. 1896., Csesztve). Az anya azonban csak akkor lehetett nyugodt, amikor nyolc—kilencéves leánygyermeke volt, az már valóban el tudta látni kistestvérét. Rokonhoz, szomszédasszonyhoz esetleg végszükségben fordulhattak (pl. valami hivatalos ügy halaszthatatlan intézése), hiszen mindenkinek megvolt a maga gondja-baja, nem-ért rá más csecsemőjével törődni. Maradt tehát az a megoldás, hogy vitte magával az anya, nemegyszer két—háromhetes csecsemőjét is a mezőre. ,,Még vánkusban vót ez a legfiatalabb lyányom (1932), csak kéthetős vót, oszt mán vittem magammal. Mer' még nem vót bekapálva a fő'dem. Mondta is az egyik asszony, aki ott meUettem dó'gozott: Jaj, jaj, Guth néni! Hát mit gondol maga? - Mit gondolok? Hát csak nem hagyom a fő'dem kapálatlanul?!" (Guthné Berta Erzsébet, sz. 1900., Csesztve). A mezei bölcső elnevezése gyűjtőterületemen keletről indulva Halászival bezárólag tolyeszka~koleszka, innen a középső szakaszon ringő,