Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

PÁSZTORMŰVÉSZET Lengyel Ágnes

sét mutatják, amelynek példáit Barna János és Gyurkó Pál valamint Pál János bemutatott faragványai esetében láthattuk. E tárgyak előképéül a parasztság körében elterjedt, búcsúkból hozott vagy kegyárusoktól más úton beszerzett gipsz- vagy porcelánszobrok, olajnyomatok, gyertyatartók szolgáltak. A vallási és történelmi téma ötvöződését mutatja az a tartórészein az ivóbegrékie emlékeztető domború faragású sótartó, melynek tetején a keresztre feszített Krisztus és szuronyos katonák alakja látható a korabeli keménycserép tányérok ábrázolásaihoz hasonlóan. A jószágtartó gazdák, pásztorok saját védőszentjükként Szent Vendelt tisztelték. A tárgyi emlékek tanúsága szerint vidékünkön a kultusz csak a múlt század végétől bontakozott ki. Szent Vendel jobbára a jószágtartó gazdák patrónusa volt, több más speciális védőszent sorában (Orbán, Flórián stb.). Szobrát, képeit templomi oltárokra, lobogókra, legelő- és útszélekre helyezték. Megjelenítésének ilyen elterjedtsége ellenére sem találkozunk vele pásztorfaragásokon, mivel e viszonylag késői ábrázolások és a paraszti kultusz még nem hatotta át a pásztorság differenciálatlanabb és elemibb vallásosságát, archaikusabb kultúráját. Az ősi pásztor életforma és a pásztorkodás régi módjainak megszűnésével együtt lezárult a pásztorművészet korszaka. Hagyományos elemei azonban a régi pásztordinasztiák leszármazottainál még napjainkban is fellelhetők, mint például Pál István (1919, Kétbodony) volt tereskei juhásznál, aki nagy tudású dudásként és fafaragóként őrzi a pásztor életforma örökségét. LENGYEL ÁGNES