Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

TÁNC- ÉS ZENEI HAGYOMÁNYOK Felföldi László

A táncok sajátosságait áttekintve kitűnhet számunkra (amit a palóc 440. Rezesbanda. Patak, 1934. vidék tánchagyományáról készült korábbi összefoglalók is hangsúlyoz- Fényes Dezső felvétele, tak), hogy e vidék tánchagyományának különlegességét nem a más vi- PMF 442. dékekétől eltérő speciális tánckészlete, hanem a másutt is meglévő általános magyar tánctípusok használatának másféle aránya (pl. a körtánc nagyobb jelentősége, a juhásztánc következetes előfordulása) és a kisebb-nagyobb mértékben elütő helyi formája adja (MARTIN Gy. 1977; NAGY J.-PÁLFY Gy. 1989). Ugyanez mondható el, bizonyos mértékig a táncéletről, a táncok szokáskeretéről is. A nógrádi táncélet sajátos vonása a táncos szokások különleges vitalitása, rendszerszerűsége, amelynek révén ezek képesek voltak a megújulásra, a gazdag változatképződésre, a változásokhoz való alkalmazkodásra. Jó példa erre a tánccal is kapcsolódó adománygyűjtő szokások széleskörű elterjedtsége. Hogy a leányoknak és a legényeknek egy sor, egymástól független táncos összejövetelük is volt, a táncélet arányosabb nemenkénti megoszlását jelzi, amely régies vonás. Ezt erősiti az is, hogy némely vidéken a leányoknak és az asszonyoknak saját adománygyűjtő szokásaik voltak, s ezekhez zártkörű táncalkalmak kapcsolódtak. Régies vonás a hagyományos hangszerek (főleg a duda) nagy szerepe, s hosszú fönnmaradása a táncéletben, amely a régies spontán táncalkalmak (pl. fonók) zenei igényeit elégítette ki, s azok továbbélését segítette. A tánciskolák késői megjelenése a nógrádi falvakban hátráltatta a polgá-