Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

TÁNC- ÉS ZENEI HAGYOMÁNYOK Felföldi László

435. Bertók Mihály, dudás. Kishartyán, 1949. Manga János felvétele, PMF 1118. néséről szól: „Ezelőtt kedvenc zenéjök a duda volt, de ez már nagyobb részt kiveszett, s mai napság itt ott látni csak egy-egy szomorú dudást, pedig még ezelőtt néhány évvel is ez mulattatá őket lakomájukon, ezen járta a lakodalmas nép úgy a sebes kopogót, mint a szomorú verbunkot" (PAP Gy. 1865-.XVII). Manga János azonban a 20. század közepén Nógrád megyében még 16 élő dudást talált, aki játszott is a hangszerén. Az egész magyar nyelvterületen ez volt a vidék, ahol a legtovább használták a dudát tánckísérő hangszerként (MANGA J. 1979). Ma is itt él Tereskén a magyar nyelvterület utolsó élő dudás-furulyás pásztorembere, Pál István (AGÓCS G. 1997; JUHÁSZ Z. 1998). A dudások a fonókban táncoló fiatalok sokféle zenei igényét kielégítve, nem csak dudanótákat, hanem csárdást, sőt a polgári társastáncokat is eljátszottak hangszerükön. A tánczene sajátos karakterét e vidéken az új stílusú dallamok túlsúlya jelentette, főleg a karikázóban és a lassú csárdásban. A friss csárdás dallamkíséretét a dudanóták adták, mint a nyugati táncdialektus csárdásaiban általában. A juhásztáncok