Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

A SZOKÁSOK TÁRGYAINAK NÉPMŰVÉSZETE - A jeles napok Lengyel Ágnes

344. Szalagokkal díszített májfa. Ipolyvarbó, 1942. Fényes Dezső felvétele, PM 761. Mihálygergén, 1962-ben készített darabok. A kifújt, fehér alapú tojásra piros gyertyaviasszal felvitt minta neve: kötőfékes. Itt a felezők és keresztfelezők nyolc mezőre osztják a tojás felületét és a mintázatot a háromszög alakú mezők középpontjában lévő körökhöz sugárban futó vonalak adják. Másik két darabnál a csibelábas motívumok közül az egyik viaszlevonattal készült sárga alapra, míg párját fehér alapon sárgával színezett viasszal, viaszrátétes technikával alakították ki. A tojásdíszítés ismertetett régies módjainak elmúlásával egyszerűbb, modern eszközöket felhasználó eljárások nyernek teret. Napjainkban alkalmazzák például a batikolás egy fajtáját, melynek nem bizonyítható, hogy régi eredete volna. A tojást apró tavaszi virágokkal, levélkékkel díszítik oly módon, hogy az érdekes rajzolatú, kisméretű növényt rákötözik vagy laza szövésű textíliával, vékonyszálú harisnyával rögzítik a tojásra és a festés után a növény világosan maradt helye adja ki a motívumot. Egyéni kezdeményezésekben arra is van manapság példa, hogy a színezett alapú és többnyire kifújt tojásra vízfestékkel, temperával, filctollal vagy akár olaj-festékkel festik rá a tarka mintákat, melyeket akár távolabbi vidékek hímzőkönyveinek motívumkincséből is kölcsönözhetnek. A húsvéti öntözködéstn kívül a tojás szerepet kapott tojásjátékokban és mint termékenységi szimbólum, szerelmi ajándékul szolgált a mátkatálküldés szokásában. Leányok is küldhettek mátkatálat egymásnak, de e szokás palóc területen inkább a szerelmi kapcsolatokat fejezte ki. A mátkatálat vagy tojást cserélők megerősítették barátságukat, s ezután egymást mátkának szólították (GULYÁS É.-SZABÓ L. 1989:416). Legkorábbi dokumentálása így mutatja be a feldíszített mátkatálat: „Nyíló almavirág volt rajta, hímes tojás, meg tésztából sült galamb, amelyiknek promencli cukorból van a szeme. A tál közepén kis csörgős korsó is van, amelyikbe mézes pálinkát öntenek" (RÉSŐ-ENSEL S. 1866:11). A sok változatban élő szokás leírását a Karancs vidékéről századunk elejéről is ismerjük: „a lány elővesz egy czifra tálat, körülkeríti rozmaring- vagy ákáczvirág-koszorúval s telerakja mindenféle aprósággal: hímes tojással, pattogatott kukoriczával, fügével, almával, dióval, orgonavirággal s azután egy czifra kancsóba bort önt s az egészet elküldi a szeretőjének, vagy valamelyik leánypajtásának, a ki kiszedi belőle az édességeket s újra telerakva tovább küldi a megtöltött korsóval együtt" (FARKAS P. 1911:163). A mátkatál küldésének ideje falvanként változó volt. Kezdődhetett húsvéthétfőn, május elsején, pünkösdkor s tarthatott egészen aratásig, bejárva akár két-három falut, mire visszakerült a legelső mátkához (MANGA J. 1979:232; MALONYAY D. 1922: 274). A májfaállítás ideje május elsején vagy május első vasárnapján, illetve az Ipoly mentén több helyütt pünkösd vasárnapján volt. A legények éjszaka csapatostól indultak az erdőbe, ahol 6-10 méter magas sudár, egyenes törzsű fákat döntöttek ki. Felső negyedén meghagyták a zöld ágakat s a kiválasztott leány kapuja elé leásták. Színes kendőket, szalagokat, papírcsíkokat, egy-két üveg bort, pálinkát akasztottak rá. A pántlikázást, kicifrázást néhol maga a leány végezte, ezzel mu-