Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

A SZOKÁSOK TÁRGYAINAK NÉPMŰVÉSZETE - Az emberi élet fordulói Kapros Márta

313. Ravatal az udvaron. Varsány, 1935. Fényes Dezső felvétele, PMF 695. 314. Bokréta leányhalott temetéséről. Az elhunyt barátnői ilyen csokrocskával diszített gyertyát égettek a temetői szertartás alatt. Szendehely, 1944. PM 89.59.1. A kakas és tyúk szerepeltetése a lakodalmi szokásokban a történeti adatok alapján többirányú szimbolikus tartalmat hordozott. Emlékezet szerint azonban a két világháború között már inkább csak a vidámság fokozását szolgálta a vőlegényes és menyasszonyos ház között kicserélt, a nyoszolyóasszonyok által gyakran szalagokkal, kis főkötőfélével felcifrázott váltókakas és -tyúk (EBNER S. 1933). Az ekkortájt terjedő, újabb szokás kelléke pedig nem élő állat, hanem tarka papírral, rozmaringgal díszített, töltött sült tyúk volt, amit a menyasszony vendégei vittek a vőlegényes házhoz az örömkaláccsal együtt (BAKÓ F. 1987:184-188). Fiatal halottnál a végtisztesség formái Nógrád megyében is eltértek a megszokottól. Például Hollókőn az 1920-as években menyecskehalott ravatalára szándékoltan, tehát nem szükségből, piros-kék cifrájú sátorlepedőjét terítették fel (KAPROS M. Hollókő, 1973). A leány, legény esküvői öltözetben, lakodalmi jelvényekkel felékesítve feküdt a hidegágyon, s a temetési szertartás számos részlete, díszes kelléke a lakodalmi szokásokra emlékeztetett (BAKÓ F. 1977:110-111). A sírjelek formája felekezeti hovatartozást tükröz. Elsősorban a Karancs vidéki katolikus temetőkből ismertek - a tanult mesterek készítette barokk és rokokó kőkeresztek formavilágát átörökítő - egy fatörzsből kifaragott paraszti sírkeresztek (KUNT E. 1983), de egyszerűbb változataik jóval szélesebb körben elterjedtek voltak a megye középső részén. Vésett díszítésük általában geometrikus. A szokásos legfontosabb