Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VISELET - Parasztviselet Flórián Mária

A „halálra való ruhájáról" minden asszony jó előre gondoskodott. Az 1880-as években még festő szoknyában, egyébként fehérben, kallott ingvállban és főkötőben ravatalozták fel és temették el az idős asszonyokat. A leányokat és a fiatalasszonyokat a bérmálásra kapott, illetőleg menyasszonyi, egykor színes, újabban fehér ruhájukban, a középkorúakat is esküvői ruhájukban, főkötőben temették el. A leányt, legényt fehérbe öltözött leányok, mint nyoszolyólányok kísérték utol-só útjára. A gyászos öltözetek különböző fokozatai azonban a szoros értelemben vett gyászon kívül más alkalmakkor is szerepet kaphattak. Hollókő környékén, Rimócon a menyasszony kendőlakástól, vagyis eljegyzéstől a lakodalomig gyászolta leányságát. Az első templomi kihirdetés alkalmával mélygyászban, a második vasárnap kék, zöld vagy lila színnel enyhített, vagyis félgyászban, míg a harmadikon festőben, ugyancsak félgyászban jelent meg. Az esküvő előtti napon ismét mélygyászba öltözött, de a másnapi nagy alkalomhoz illően, „cifrán felkészülve", kitűzte például a menyasszonynak járó rozmaringot. A legünnepélyesebb öltözet természetesen az esküvői, a menyasszonyi ruha volt, amit gyakran csak a menyasszonyi koszorú és a fátyol különböztetett meg a bérmálásra kapott nagyünneplő ruhától. Az 1960-as években még sok faluban emlékeztek, hogy „valamikor feketében esküdtek", és ehhez a festő- vagy fekete selyemöltözőhöz élő virágból, közte rozmaringból kötöttek koszorút. A két világháború között, a Mária-lányként viselt fehérruha és a polgári divat hatására általánossá vált a fehér bérmálási és menyasszonyi ruha. Kedvelték az Őrhalomban, Hugyagon mint drága, megyeszerte pedig bíborként, sejtesként emlegetett tüllt, tüllszoknyát, ami alá, az ünnepi, csipkés aljú pendelyre és alsókra még 6-8 keményített, vasalt alsószoknyát, ezekre még egy erősen kékített gyolcsszoknyát vettek, hozzá ugyanilyen ingvállat a bő, sejtes ujjú ingváll alá. Az ilyen öltözőhöz szélesen lerakott kötény, azaz szintén tüllből varrt kecele és fehér, néhol vörös kasmír vállkendő illett. A bő ingváll ujjait, a kecele derekát és a vállkendő kötőjének csomóját Jacquardmintás szalagok takarták. Az így felöltözött menyasszony már művirágkoszorút, esetleg fehér tüllfátylat viselt. Ezt a kényes, nagyünnepi öltözetet azonban Rimócon csak kontyoláslg, vagyis addig viselte az újaszszony, amíg a lakodalom éjszakáján a főkötőt fejére nem tették. Akkor ismét félgyászt vett fel, annak vidámabb, többnyire tüdőszín változatát. A keményített szoknyákat, a vasaltat a fehérruhávú és az újmenyecskét megillető nagyféketőt később már csak az egyházi év jeles ünnepein vehette fel, amíg gyermeke nem született vagy 25-30 éves koráig. Ettől kezdve keményített alsószoknyákba, vasaltba, cifrán is csak nagy ünnepekre öltözött, de díszes főkötő nélkül, kikötött kendőben. Öltözetében egyre inkább az életkorával járó gyászos színek szerepeltek, és egy családi tragédiát követően már le sem vette többé a gyászt. Az egyházi év bizonyos szakaszai, alkalmai is gyászos öltözetet igényeltek, így mindjárt az évkezdés, az Advent. A karácsonyi éjféli miséig félgyászt viseltek, még ha valamilyen ünnepet, például a falu búcsúját ülték is közben. Az éjféli misére aztán a leányok, újmenyecskék elővehettek a legragyogóbb, piros selyemruhájukat. Az újévi nagymisén