Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)
VISELET - Parasztviselet Flórián Mária
192. Leány hajviselete: a kettéválasztott előhaj apró hullámokba rendezve csatlakozik a copfhoz. A leány homlokát szalag övezi. Bánk, 1930-as évek. Fényes Dezső felvétele, PMF 10. A falusi gyermeköltözetek egykor országszerte hasonlóképpen váltották egymást. A táji variálódás az iskoláskorban kezdődött, amikor a legénykék és gyermeklányok lassanként felvették a felnőttekével azonos, immár helyi sajátosságokat mutató ruhaféléiket. A kisfiúk kalapot, csizmát, apjukéhoz hasonló felsőruhákat kaptak. A kislányok pedig hosszúing helyett ingvállat, pendelyt, alsószoknyát, lajbit, szoknyájuk előtt kötényt kezdtek hordani, és vállkendőként anyjuk rájuk adta valamelyik meleg fejkendőjét is. A már saját falujuk stílusában öltözködő kislányoknak ünnepekre, elsőáldozásra, drágább anyagokból is varrtak öltözőt. Az első, teljesen embering forma vászoninget, kutyabőrből új csizmát 12 évesen kapta a kislegény, a suhanc, míg a már valóban nagylányhoz illő, a felnőttekével teljesen megegyező és valóban ünnepélyes öltözetet rendszerint bérmálásra, illetve ágendázáskoí, vagyis konfirmációra kapta a leány, amikor a kislányok közül a nagylányok sorába került át. Ettől kezdve haját egy ágba fonták, a fonatot szalagokba csavargatták, és hajadonfőtt, egykor nagy ünnepeken pártában járt, annak jeleként, hogy eladósorba került. Rendszerint a bérmálás volt az az esemény, ami figyelmeztette a szülőket, itt az ideje a kelengye összeállításának, az örökölt és újonnan varrt, a már megszőtt, kivarrt öltözetdarabok glédába rendezésének, hogy a házasságkötés idejére már csak a kifejezetten az újasszonyt megillető ünneplő és egyben téli felsőruhák, a mente, ködmön vagy vizitke, valamint a főkötők beszerzése maradjon. Az előrelátás ellenére is előfordult, hogy egy menyecske csak 10 éves asszonykorára kapta meg teljes kelengyéjét, az utolsó évekre tartogatott sötét ruhákat (VARGA M. Dejtár, 1950). A szükség más megoldásokat is talált arra, hogy kellő időben minden leány hozzájusson a kelengye legfontosabb darabjaihoz, mint egy szegényebb őrhalmi család esetében, ahol három leány hordott egyetlen újmenyecske főkötőt: „egymás után kerültünk sorra. Nem tellett volna mindenkinek" emlékezett vissza egyikük (KAPROS M. Őrhalom, 1986). A hazai gyakorlatban a férfi hozta a földet és a házat a házasságba, ilyesmit parasztlány csak kivételes esetben örökölt, ő viszont minden olyan ruhafélét magával vitt a házasságba, amire életében csak szüksége lehetett. Ez a kiházasítási mód egy-egy emberöltőre konzerválta az újházasok, újasszonyok ruhatárát. Fékezte a paraszti öltözködésben is jelentkező lassú divatváltást, viszont lehetővé tette, hogy egy-egy kelengyében szerepet kapjanak örökölt, vagyis előző generációkat már kiszolgált menték, szoknyák, kendők és más ruhafélék. Az anyáktól, nagyanyáktól örökölt és a lakodalom idejének anyag-, díszítményválasztékával készült, különböző évjáratokból származó öltözetdarabok egymásra rétegződése, halmozódása pedig egyre több lehetőséget adott arra, hogy a leányok, asszonyok életkoruk és a megjelenés alkalma szerint mind változatosabban öltözködjenek. Az így kialakult helyi öltözködési elvárások következtében az újabb és újabb kelengyéket egyre több funkció teljesítésére kellett alkalmassá tenni. Négy kazári asszony 1892-ben, 1920-ban, 1930-ban, illetőleg 1942-ben kiállított kelengyéjének adatai (FÜLEMILE Á.-STEFÁNY J. 1989:48-58) képet adnak a
