Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VISELET - Parasztviselet Flórián Mária

szemtanúja lehetett a Szécsény környéki palócok hagyományosan megült vendégségének. Az egykor a lóci anyatemplomhoz tartozó környező faluk, Rimóc, Nagylóc, Nógrádsipek, Varsány és Hollókő búcsúja igencsak hasonlóképpen zajlott le, mint ahogy azt a szomszédos Hont megyében, 1845-ben Pajor István megörökítette. A munkával teli vagy eseménytelen hétköznapok után a vasárnapi mise jelentette a kikapcsolódás, a találkozások, az ünnepi „megjelenés" lehetőségét, amire már a szombati fürdéssel, hajmosással, a lányok vasárnap reggeli öltöztetésével megkezdődött a készülődés. A templom tehát a társadalmi érintkezésnek, a fiatalok találkozásának, ismerkedésének, a közös ízlés és öltözködés kialakulásának és az ebben való vetélkedésnek is teret adott. A Nógrád megyébe a 18. században betelepült szlovákok is hasonlóan csoportosultak evangélikus, illetve katolikus templomaik köré, és alakították ki a magyarokétól leginkább fejviseletükkel különböző viseletcsoportjaikat. A két katolikus német telepes falu különállása és összetartozása is megmutatkozik öltözködésük jellegzetességeiben. Az egyetlen református község a szomszédos Hont megyében lévő szintén református faluval tart rokonságot (HERKELY K. 1938:287296). Az így - vallási, nemzetiségi elkülönülésük és kapcsolódásaik révén - kialakult, öltözködésükről felismerhető falucsoportok még most, a 20. század végén, a korábbi egyházi kötelékek lazulása ellenére is vallják népviseletükkel deklarált rokoni összetartozásukat. A ma mintegy 130 faluból álló Nógrád megye viseletcsoportjait, az egykor összetartozó falvakat még sikerült feltérképezni (FLÓRIÁN M. 1997:734-744), de - mint Farkas Pálnak a bevezetőben ismertetett statisztikájából tudjuk - körülbelül a falvak fele már a 20. század elejére divatkövetővé vált. Csak azokról a viseletcsoportokról számolhatunk be, amelyekben még a 20. században is működött az öltözködés életkort követő, alkalmat vagy presztízst jelölő rendszere, és amelyekben megfoghatóak voltak helyi jellegzetességek. Bemutatásuk sorrendjében nem földrajzi elhelyezkedésüket követtük, hanem azt, hogy az adott csoport milyen arányban őrzött meg archaikus öltözetdarabokat, illetve, hogy a jellemző - többnyire női - öltözetegyüttesben mennyi régies stílusú, „nemeses", mennyi új stílusú, „parasztos" és mennyi polgári öltözködési vonás ötvöződött. Régies öltözetdarabokat, a „nemeses" öltözet jellegzetességeit leginkább a mátraalji falvak öltözködésében fedezhetjük fel. E falvak közül a Vizslást, Mátraszelét is képviselő Kazárt és a csupán kis öltözetrészletekkel különböző Kisterenye, Nagybátony, Dorogháza, Szuha és Nemti képviseletében Maconkát szokás kiemelni. Mindkét csoportra jellemző, hogy a bányában dolgozó férfiak zsinóros posztóruhájukat már a 19. század végén kordbársony ruhára cserélték. A nők viszont - akár summásként megszerezve a ráfordítható összeget - a 20. század közepéig viselték archaikus vonásokat is őrző öltözetüket. Akkor tájt azonban egy Tarjánba utazó leány már slafrokot vett fel, mert már több volt a „becsülete a városi ruhának" (VARGA M. Kazár, 1954). Kazár (GÖNYEY S. 1938; FÜLEMILE Á.-STEFÁNY J. 1989) és