Kapros Márta szerk.: Nógrád Megye Népművészete (Balassagyarmat, 2000)

VISELET - Adatok a megye népviseleti múltjából Zólyomi József

csekendő, szászorszép, matyejka, sági varrott kendő, a nyakra való zsanikendő. Díszítésükre, színükre utaló elnevezések: slingőt kendő, fekete falú czifra rojtos nagykendő, rojtos kendő, fodros kendő, kivarrott szélű kendő, olajos kendő, veres szélű kendő. Míg a 18. században 3-6, addig a 19. század első felében 10-15 kendőt írtak össze egy-egy aszszony ruhakészletében. A keszkenőt (keszkenyő) a 18. század elején még csak az iparosok, kereskedők női családtagjainál említik. A losonci kereskedő feleségének 1707-ben „török gyolcsból varrott keszkenyője" volt. A század közepétől a parasztságnál is egyre népszerűbb lett ez a ruhadarab. Forrásaink szerint kanavászból, gyolcsból, tafota anyagból varrták a keszkenőt, de félselyemből (Lest 1787, Cserhátsurány 1820) is lehetett. Díszítésük egységes: „csipkével körül varrott". Bérceién (1767-ben) 3, Tolmácson (1777-ben) 4, Varbón (1778-ban) 5 darab keszkenő volt egy-egy asszony ruhatárában. Egy lapujtői gazda kamrájából ellopott keszkenőt, a helyben lakó zsidó kereskedő boltjában vásárolták 1755ben. A keszkenő nevével az 1830-as évektől nem találkoztunk levéltári forrásainkban. A női fejviselethez tartozott a forrásokban „fejre való ráfogú lepedő" néven szereplő ruhadarab. Házivászonból vagy takács szőtte vászonból készült. Első említésével 1712-ben találkoztunk Vizslás községből. Az alsópetényi (1769) és losoncapátfalvi (1796) kárlistákból azt is megtudhatjuk, hogy három rőf hosszú volt, a két keskenyebb szélét széles csipke díszítette. A 19. század közepén még a női fejviselet részeként tartották számon. A balassagyarmati görög kereskedő boltjában 1737-ben „paraszt galáris"-t (paraszt = egyszerű, sima) lehetett vásárolni. A nyakban viselt gyöngysorról egy 1826. évi adat tájékoztat: a mohorai gazda leányától elvitt galáris hat sor fehér és egy sor veres gyöngyökből állt. A vizsgált időszakban a női ing megjelölésére három nevet használtak: alsó ing, hosszú ing, ingváll vagy féling. Az alsó ingről nevének említésén kívül mást nem tudunk. A hosszú ingről csupán azt árulják el forrásaink, hogy a nők ebben aludtak. Az idősebbek valószínű nappal is viselték. Egy becskei parasztasszonynak 6 darab alsó inge és 10 darab hosszú inge volt 1771-ben. Az ingváll vászonból és gyolcsból készült. Egy alsósztregovai jobbágy felesége 1758-ban takács szőtte vászon ingvállat viselt. A ruhadarab nevének első említése az általunk vizsgált forrásokban 1722-ből való: egy lapujtői zsellérasszony négy máriásért vásárolt ingvállat. E ruhadarabnak csak a viseléskor jól látszódó ujjait díszítették. A leggyakoribb díszítési mód a csipke és a kötés volt. Alsósztregován (1758-ban) selyemmel, Karancsalján (1785ben) kék és piros fonallal hímezték ki az ingváll ujjait a jobbágyok kárlistái szerint. A fodorral díszített ingek a 18. század végétől ismertek. Egy nagyoroszi jobbágyleány gyolcs ingvállai közül „kettő czérna tsipkével, fodorral parasztosan" volt varrva 1791-ben. Gyakran előfordult már ebben az időben is, hogy az ingváll viseléskor nem látszódó derekát vászonból, az ujját gyolcsból készítették. Egy-egy asszonynak a 18. században 4-6, a 19. század első felében 15-20 darab ingválla is volt.