Bagyinszky Istvánné szerk.: A Losonci 23. gyalogezred a Don-menti harcokban 1942-1943 (Salgótarján, 1993.)

Kamarás Oszkár: Visszaemlékezés a salgótarjáni 53/III. zászlóalj doni harcaira

53/III-asoké Salgótarjánból, úgy a 23/I-eseké Losoncról. És ezzel elkezdődött a Nagy Tragédia első felvonása. Meggyőződésem, hogy annak a közel 360 napnak a történetéről, ami ettől kezdve a következő év júniusáig tartott, mindenki, aki ott volt és még él, regényeket tudna mesélni. De azt is meggyőződéssel mondom, hogy aki ott volt, - és főleg aki az első vonalban volt - abból csak harapófogóval lehet kihúzni a szót. Egyrészt azért, mert az elmúlt rendszer évtizedei alatt megtanult hallgatni, másrészt azért, mert a szavak gyarlók és tökéletlenek az átélt események, élmények csak megközelítően hű elmondásához is. Mégis, ha két vagy három egykori doni harcos összetalálkozik - Ady Endre két kurucának beszélgetése módján - a második mondatban már arról esik a szó, hogy hogyan is volt akkor 1942-ben Urivnál, Storoshevojenál, Oszkinónál és így tovább. Emlékszel-e az otittchikai erdőre, a Kardhorhosra, a Vakbélhátra, a Kréta-sziklára és a 187-es magassági pontra, - kérdezik egymástól. Felidéznek akkor tárgyiasított és azóta soha el nem felejtett fogalmakat: Sztalin-út, Sztálin-gyertya, Sztalin-orgona, csim-bum, egylábú disznó (a napraforgó) és így tovább. Felelevenednek a spontán "megmagyarosított

M orosz helységnevek, amelyeknek eredeti kiejtésébe beletörött a magyar baka nyelve. így lett Kotshatovkából Kacsatoka, Shemidesjatzkojeból Semide zacskó, és így tovább. Álmukból felébredve is vágják ezeket az 50 évvel ezelőtti dátumokat, hogy augusztus 10-e, szeptember 9-e, január 12-e. Az ember olyan, hogy van amit gyorsan elfelejt, és vamamit sohasem felejt el. Ezeket soha nem lehet elfelejteni.