dr. Praznovszky Mihály szerk.: Szontagh Pál válogatott írásai (Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 5. Salgótarján, 1985)

amelyek egy nemzet tragédiájának mélységéről vallanak. Később sem hagyott fel a verseléssel, de már inkább csak magának írogatott. A verseket az enyészettől jóbarátja és horpácsi szomszédja, Nagy Iván mentette meg. Keménytáblás kis füzetbe másolta be barátja verseit, fordításait Nagy Iván. A tőle megszokott precizitással a kötet végére beragasztotta Szontagh eredeti kéziratait, illetve a megjelent versek lapkivágatait. A kis könyv előkerült. Szontagh Gáspár, a család emlékét oly tiszteletre méltó hittel óvó utód őrzi féltett relikviái közölt. Az ő jóvoltából tudunk most néhányat közölni. (Külön is köszönjük neki azt a segítséget, amelyet Szontagh Pál életútjának kutatásához nyújtott!) Szomorú versek ezek. A gyors ütemben fejlődő s a megszokott erkölcsi normákat megsemmisítő új Magyarország új értékrendje mellett értetlenül álló ember rezignált bölcselkedései. Nagy Iván sem volt más lelkiállapotban s barátja Saison című versére így válaszolt: Válasz a Saisonra A két aggot elválasztja Nem az érzés, nem a hit, Csak a hó, mely minden ösvény! Most fehér leplével borít. S a két öreg egyet gondol; Ifjúságáról álmodoz: Jobb idők valónak akkor?? De ez a jelen, ez, oh be rossz! És ha ártatlan játszma sincs, A gondűző füst is kevés,. Akkor, — oh akkor enyhítsen Rajtunk a gyarló verselés. Jan. 15. 1889.