dr. Praznovszky Mihály szerk.: Madách Imre válogatott versei (Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 2. Balassagyarmat, 1983)

Hit és tudás

Lent a sírban nem lakott enyészet, Üj életnek volt csak virradása És fölötte csillag szőnyegével Tárva állott új kristály lakása. Boldog voltam, élettől környezve, Isten néze rám miljó szemével. És ha dördült, az ég szent haragja. Ha derült, mosolygása fogott el. Mért ültette Isten édenébe A tudásnak széles águ fáját? A fa terjedt s lassanként elölte Árnya a kertnek minden virágát. Elporlott a természet zománca, Rothadt bűz vállá fel a szerelmet; Csak halált lelek a rózsa ajkon S a virágszál csak halált lehellett. Elhamvadt a csillag ragyogása És megannyi kínhonává süllyedt, Mely felett halál leng és halál szül Üj halálnak martalékul éltet. A kék ég igéretországának Léggé olvadt kristály ívezetje, És dorgáló üstökös kering ott, Hol szűm a menyországot kereste. Árván bolygók a vad rengetegben, Nincs ki útam őrszemmel kiséri, És ha összeroskadok, nincs angyal, Ki reám szent álmait vezérli. Megszakadt a mindenség gyűrűje, Melyben Isten, ember együtt éltek. S a nagy űrt tán át sem tudja szállr Isten gondja és emberremények. Fényét vesztett csillag néz az égről. Letarolva a mező zománca Egy dacolt csak a közös romlásnak: A mély sírnak örök éjszakája. - ÓÓ -