dr. Praznovszky Mihály szerk.: Madách Imre válogatott versei (Nógrádi Irodalmi Ritkaságok 2. Balassagyarmat, 1983)

Egy nyíri temetőn

EGY NYÍRI TEMETŐN Kopár homok ameddig lát szemed. Domb domb után mint órjás sírmezőben, Poshadt mocsár lent. fent fehér mezében, Mint kósza lélek, egy-egy nyír mered. Mély hallgatás — mint földalatti hang Hallik csak a bölömbika nyögése, Bibic-sirás — varangyok ümmögése, Míg széltől űzve nyargal a katáng. A dombhaj láson néma temető, Nincsen kerítve, árnyas fák nem állnak Örül a porladók nyugodalmának, Csak árvalány-haj, ami benne nő. Sötétlő fejfák állnak föld felé Hajolva, hosszú, egyhangú sorokban, Mint sors betűi, melyekkel nyugodtan Mulandóságunkat följegyezé; Nem hirdetvén reményt, sem földi hírt. Csak kérlelhetlen számokban mutatva: Hány élet folyt a mindenség dalába, Mely mint kitépett hang magába sírt. S a délibáb, ez édes csalfa kép. Ha néha báját még itt is kitárja, S tündéri éltet költ a sírtanyára. Mint dús szivünk, ha a világba lép; Egy förgeteg jő s széjjeltépve hull Foszlányokká a képzelet világa. A kék eget fövényfelleg takarja, Más nem marad, mint a fejfák alul. Méltóbb tanyát nem lelhet a halál. Itt ég föld gyászol összeolvadottan. Természet s ember csillámló zajában Ellentétet vérző szűnk nem talál.