dr. Praznovszky Mihály szerk.: Ferenczy Teréz Nógrádi (Irodalmi Ritkaságok 1. Salgótarján, 1983)

Töredék - Szobrász bátyámhoz

emzet egyetlen szobrásza ott hever A kis kunyhó körül, ol gyermek-korában kihajtott a szeder A zöld sövénytőrül. Ki, mint félig gyermek, romiadékin pihent A régi Rómának, S ifjú képzetében uj triumphust teremt Távol bús honának; Kinek vándorbotja a dús Itália Babérhajtása volt, Most mind koldusbotra, népének hű fia, Görnyedten meghajolt. Vissza, visszakéri szép ifjúságának Még szebb ábrándjait, Sorra átszemléli az olasz égaljnak Tündéri tájait; Ahol még a kebel, hitével gazdagon, Egy nagy jövőnek élt. S dicsőséges hazát, amely munkát adjon, Áhítattal remélt. . . Eh de mit perlek én! hisz néhány nap múlva Beszélni nem fogok, Ha majd az anyaföld koporsómra hullva Rémletesen kopog; A néma halálnak láthatatlan ujja Lefogja nyelvemet S az őrök dicsőség túlvilági útja Röpíti lelkemet. — De bárminő távol e gyarló xnlágtól A tökély hazája, Gyakran visszanézek üdvömnek hónából Jó István bátyámra. — A te művészeted egy végtelen sugár E véges föld felett, Amelyen tehozzád lelkem gyakran lejár, Mint tiszta képzelet; Te is sietve jössz ... és meggazdagítod A szépségnek hónát, Eletet nyerend ott mindenik sajátod — Mindenik ideád.