dr. Praznovszky Mihály szerk.: Ferenczy Teréz Nógrádi (Irodalmi Ritkaságok 1. Salgótarján, 1983)

Előszó

ELŐSZÓ Ferenczy Teréz minden versei? Micsoda cím ez ehhez a vékonyka kőiéihez? Harmincegynéhány vers mindössze s talán a végtelenségig szorgos filológiai kutatás sem tudja majdan félszázig növelni a költőnő verseinek számát. Pedig ennyi a termés. S ha rácsodálkozhatunk a cím s a tartalom oly kiáltó ellentétére, joggal kérdezhetjük: ki ő? Ki ez a Ferenczy Teréz, akinek névét ma alig néhány irodalom-búvár, megszállott nógrádi lokálpatrióta és néhány szécsényi lakos őrzi? Verseit még ennél is kevesebben ismerik, elvétve fordulnak elő ma ezek, jobbára csak az unikumokat kereső irodalomtörténeti antológiákban, monográfiákban. Majthényi EJóra alig három évtizeddel a költőnő halála után, 1880-ban már így sóhajtott fel: „Szegény Terézt alig emlegeti már valaki." Ujabb száz esztendő múl Ián már senki sem sóhajt fel. .. De vajon miért csodálkozott Majthényi Flóra? Hiszen Ferenczy Terézt már éleiében sem emlegették. Igazi hírnevét — magyar költősors — csak a tragikus vég okozla döbbenet alapozta meg, rövid időre. De hál ki is figyelt volna fel erre a halk hangocskára? A reform küzdelmek heves hírlapi összecsapásai, majd az ezeket felváltó fegyverzörej s végül a mindent elborító kényszerített csend mellékszereplővé tették a költőnőt. Igazából csak halála évében, 1853-tól kezdett megjelenni a lapokban s valódi szenzációt — de azt is milyen rövidet — csak fájdalmas halálhíre okozott. Utóélete néhány közhelytől volt hangos: merész képzelet, tengermély érzés, édesen fájó hangulat, mi sokat mondó nyelv, folytonos komorság, folytonos lélekvergődés, élt, szenvedett, szeretett, csalódolt, meghalt —