Szirácsik Éva (szerk.): Neograd 2009 - A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve 33. (Salgótarján, 2010)

Cs. Sebestyén Kálmán: „...és múzeum.” (Múzeumalapítási kísérletek Salgótarjánban)

NEOGRAD 2009 NÓGRÁD MECm^jJL fflljZEUMOK ÉVKÖNYVE XXXIII.

tuációja is erőteljesen csökkent, de ez nem érte el a 40-es évekig az „otthonosság” szintjét. Továbbélt jó néhány probléma, társadalmi reflex, feudális jellegű maradvány a század elejéről. Például Salgó vár konzerválásának előkészítésekor nagy örömmel jelentik be, hogy Szilárdy István engedélyezte, hogy megindulhasson a munka birtokán.

A város vezetői - közigazgatási gyakorlatukból következően - elsősorban az infrastrukturális hiányokat látták, és feladatuk szerint ezek megoldására koncentráltak. Az öröklött, s még a 30-as évek elején is szembetűnő, Szabó Zoltán által leírt „négy város” egymás mellett élésével nem tudtak mit kezdeni. Igyekezetük az összecsiszolásra a vállalati érdekek határai között csak töredékes eredményeket hozott. Áttörési lehetőséget a civil társadalom formálódása jelenthetett.

„A szó ideális értelmében vett társadalmi élet városunkban nincs. Lehetetlen azonban meg nem állapítani azt, hogy társadalmi téren igenis intenzív és eredményes munka folyik. Eseményszámba menő hangversenyek, kultúresték, dalversenyek, hazafias ünnepségek stb. vannak hivatva az emberi lelket gyönyörködtetni. Sajnos azonban hogy városunk társadalmának széttagoltsága sok szép esemény eredményeit károsan befolyásolja. A mentési munka látszólag folyik, amíg azonban a hiúsági szempontok oly fontos szerepet játszanak társadalmi életünkben, amíg a kereseti lehetőségek oly elütőek, mint ma, addig szociális téren ne is várjunk ideális állapotokat. ” Ezek a sorok 1925-ben íródtak, de a következő évekre is jellemzőek maradtak. Az elkülönült, párhuzamos civil élet alig lépett túl a vállalatok által nyújtott mintán, legfeljebb a vallási egyesületek terén. Mutatja ezt, hogy a különböző rendezvények, elsősorban a jótékonysági akciók is csak a 30- as évek elején, a polgármester fellépése nyomán váltak összehangoltabbá, addig sok esetben azonos időbeliségükkel lerontották egymás hatását. Az egységesebb városi szellemi élet kialakítása irányába tett lépés volt a Balassa Bálint Társaság létrehozása is. Néhány évi működés után azonban elvesztette kezdeti lendületét, „varázsát”, nem tudott megküzdeni a 30-as évek közepétől egyre jobban terjedő, agresszív, mindent átpolizáló közhangulattal.

Mindezek következtében egy városi jellegű kulturális intézmény mögé szponzorokat sem lehetett állítani, hisz nem érvényesült társadalmi elvárás, társadalmi nyomás sem a városra, sem a vállalatokra ebbe az irányba. 1937-ben éppen az említett Balassa Bálint Társaság felolvasó estjén szembesítette ezzel tagtársait Dornyay, összevetve „szülővárosom: Keszthely és nevelővárosom: Tata” kulturális lehetőségeivel. „Salgótarján mindkettőnél jóval gazdagabb anyagilag, de ennek dacára kultúra tekintetében messze mögöttük marad. Valamikor a bányavárosaink - éppen az anyagi jólétük megalapozottsága miatt - nagy kultúrával, magas színvonalú művészettel rendelkeztek! Sajnos ezt Salgótarjánról éppen nem mondhatjuk el!”

17